196 idézet
A líra bármikor meg tudja nyugtatni a lelkemet, felfalja és újrateremti. Az egyik reggel A romlás virágait olvastam Baudelaire-től, és a hullámverést hallgattam. Akkor épp A lélek hajnala következő mondatába voltam szerelmes: „Elérhetetlenül Átszellemült Egek / Azúrja int nekik…”
Amikor a hatalom az arrogancia felé visz, a költészet emlékezteti az embert a korlátaira. Amikor a hatalom leszűkíti az ember érdeklődési körét, a költészet idézi fel számára a létezés gazdagságát és sokszínűségét. Amikor a hatalom megront, a költészet megtisztít.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
Az emberi elme és szív legőszintébb, legszabadabb és legizgalmasabb megnyilvánulása a szerelmes levél. Az ember abból a tudatból meríti hozzá a korlátlan vallomás- és kifejezési szabadságot, hogy amit ír, nem kerül idegen szeme elé.
Ha az ember a magánéletével foglalkozó könyvet ír – amelyet még életében olvashatnak – , visszaretten attól, hogy kimondja teljesen őszinte véleményét. Minden erre irányuló kísérlete csődöt mond: rá kell döbbennie, hogy ez emberfölötti vállalkozás.
Az írott és a kimondott szó között óriási a különbség. Az írás esetében az ember sokkal jobban átgondol mindent, hiszen ez esetben egy maradandó dologról van szó, ahol nincs lehetőség utólagos korrigálásra.
Ó, hát a költészet mindig is nagy örömömre volt! A másoké. A westernemben megpróbálkoztam a verseléssel. Te jó ég, tényleg jobb, ha a költők csinálják!
Ahol a mű születik, és ezt kétszer teszi, egyszer a művészben, egyszer az olvasóban, ott nincs semmi keresnivalója az észnek.
A szépség nem elég versedben: hasson a szívre
és valamerre akarja, ragadja magával a nézőt.
Oly tárgyat válassz, költő, mire futja erődből
és fontold meg jól, mit bír el s mit nem a vállad.
Petőfit mindig nagyon szerettem, már az általános iskolában Petőfit szavaltam, nagyon megragadott az élete, a költészete, a munkássága, a forradalmi hevülete, és az a fantasztikus életút, amit bejárt ez alatt a rövid idő alatt, hiszen huszonhat évesen meg is halt.
Gyerekkorom óta nagyon sokat olvasok, de nem azért, hogy művelt srác legyek, hanem mert szenvedélyesen szeretem az irodalmat, és bármit leemelhettem apám kétezer kötetből álló könyvtárából.
Könyvet írni: ez is egyike korunk betegségeinek. Ki kenyérért írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál. Kit hajlandóság vonz írásra, jusson eszébe: miképpen hajlandóság és tehetség két különböző dolog; s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi: az mindég csalatkozik. Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől.
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni,
Fájásokat fájón, fájlalva lebírni,
De szeretek olykor s manapságig írni
S fájó fájdalmamat imigyen kisírni.
Az emberi szó a legtartósabb anyag. Ha egy költő az ő legfutólagosabb érzését neki kellőképpen megfelelő szavakban testesítette meg, akkor az évezredeken át él ezekben, s minden fogékony olvasóban új életre kél.
Visszanézek önnön napjaimra, mikor ködben, izzadva birkóztam nyelvészekkel és disputátorokkal,
Nekem nincs gúnyom, vagy érvem, én jelen vagyok és várok.
Azok, amiket általában verseknek hívunk, csak képek. Az igazi vers éjszaka születik a férfiakban.
Nem kétséges, egyetlen retorikai vagy költői mű sem önnön minősége alapján ítéltetik meg, hanem sokkal inkább azon hatás alapján, amelyet olvasóira gyakorol, mégpedig oly módon, hogy amikor az olvasó ítéletet alkot róla, nem magát a művet veszi alapul, hanem mintegy saját személyiségéből indul ki.
A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva.
