Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.
Ha a szerzőt nem indítja meg a műve, hogyan várhatná el ezt a közönségtől?
Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!
„Költő hazudj, de rajt` ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
Azt gondoljátok: a költés szekér.
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
Haladni, merre más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat.
Nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz művét versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történetírás maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.
A papírra vetett gondolatok általában semmi egyéb, mint a gyalogos nyoma a homokban; látni ugyan útját, melyen járt, de ahhoz, hogy megtudjuk, mit látott útjában, a magunk szemeit kell használnunk.
Mivel az emberek minden idők legjava helyett mindig csak a legújabbat olvassák, az írók benne maradnak a keringő eszmék szűk körében és a korszak mind mélyebben iszaposodik bele a maga sarába.
A mai görögöket nem a költészet, hanem a foci izgatja fel.
Nem nevezem magam költőnek, mert nem szeretem a szót. Trapézművész vagyok.
Hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen.
Az olvasót tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.
Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.
Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, művészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan!
Soha olyan jó véleménnyel nem voltam a jó írókról, mint azóta, hogy alkalmam van összehasonlítani őket a rosszakkal.
Barátaim, ha rövid a papír
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.