Nincs kényelmetlen kérdés, csak hazug ember.
Időnként a hazugsággal ártunk a legkevesebbet.
Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet sem igaz, sem jó, sem szép.
Hazudni és uralni a világot, egyazon érem két oldala.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.
Kisöreg, a hazugság öl. Ma még csak egy szája van, holnap tíz, holnapután száz, aztán ezer. És mindennap etetni kell a tátongó, éhes szájakat. Etetni újabb és újabb hazugsággal, önmagunkkal. Ez képtelenség. A hazugság felfalja az embert.
Ő azért boldog, mert felszabadultan, hazugság nélkül él. Én pedig hazudtam, és akaratom ellenére tönkreteszem az ő boldogságát is.
A mi társadalmunkban nem szabad hazudni. A hazugság majdnem hasonló az objektív törvényekhez. Függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, akaratunktól függetlenül kerül napvilágra, és akkor pusztít, rombol, elsöpör mindent az útjából.
Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.
Minél makacsabbul bizonygatod az ártatlanságodat, annál biztosabbak benne, hogy hazudsz.
A hazugság mindig visszaüt. Váratlanul és mindig akkor, amikor nem számítunk rá. A hazugság függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, és úrrá lesz rajtunk. Testünkön, lelkünkön. Félünk és hazudunk. De hogy hazugságaink miatt mások elrohadnak, az már minket nem érdekel. Csak nekünk ne történjék bajunk. Csak mi éljünk nyugodtan.
A hazugság elpusztítja az embert, megöli a boldogságot. A hazugság ingovány, nem lehet rá építeni.
Okkal hazudik mindenki. Beválik, és működteti a társadalmat. Ebben különbözünk az állatoktól.
A hazugság emberi dolog, ezért hazudunk egymásnak (…). Vannak „szent hazugságok”, amikor az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is a hazudás. „A hazugság bennünk él, emberekben (…), a hazugság hordozói mi vagyunk.”