Dicső és szép dolog a hazáért meghalni, de még szebb érte élni, ám a legszebb a haza egészségére inni.
Jó lenne hinni. Jó lenne tudni, hogy valamikor ez az ország nem hivatalokból és parasztokból lesz, hanem emberekből. Egyfelé néző magyarokból.
Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek.
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.
Ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták: a független, szabad, demokratikus Magyarországot.
– részlet Nagy Imre 1989-es újratemetésén elhangzott beszédéből
Igazi hazafias érzések töltöttek el: nemcsak azért szerettem hazámat, mert ott születtem, hanem mert egy része volt a nagy hazának, a Nagyvilágnak.
Ha megtudtam volna olyasvalamit, ami nekem hasznomra, de a családomnak kárára válhat, legott elfelejtettem volna; ha megtudok olyasvalamit, ami használ a családomnak, de árt a hazámnak, igyekszem elhessegetni; ha megtudok valamit, ami használ a hazámnak, de árt Európának, vagy használ Európának, de káros az emberi nemre, hát elvetem, mint a bűnt.
Magyarország szétesett. Nincs semmilyen közös elv, viszonyítási pont, érték, amiben tíz-tizenkétmillió magyar hinne, amit elfogadna. Magyarságunk mára csak a múlt összetartó ereje, amely a jelen és a jövő kedvetlen reménytelenségébe hull. Magyarország a pillanat hatalmának, a hatalom szervezte, engedte, visszakérte lopásnak, a „megoldjuk okosba”, a beszólásnak, a „rúgjunk bele akibe lehet”, a nihilizmusnak a földje lett Orbán alatt.
(2025. 01. 01)
Megmentik újra és újra a hazát, valahányszor saját profitjukat kell megmenteni. Ha háborút nem csinálhatnak, csinálnak háború-félelmet, s bebörtönöznek jámbor rajongókat, hogy a nép elhiggye, hogy veszélyben a haza.
Ebben a hazában nem utcai harcosokra, berozsdásodott terminátorokra van szükség, hanem tisztességes, becsületes emberekre, akik azért dolgoznak, hogy minden magyar ember a sajátjának érezhesse Magyarországot.
Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, magyarnak születtem. Amikor menten az első olimpiámra, apuék belecsempésztek a könyvembe – akkor épp Sherlock Holmes-regényeket olvastam – egy cédulát. Azt írták rá: legyek büszke arra, hogy az olimpián képviselem a hazámat. Ez mindig bennem maradt.
Eleitől fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat, sőt az egész magyar korona alatt lévő országokat, provinciákat, mint az magok között való ördögi irigység, halálos gyülölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások.
Magyarnak születtem. Szeretem e földet
Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én;
Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet, –
Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén!
Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat, –
Ezt a csodás érzést hogy is értené!
Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad,
Ha rút árulás tör idegen felé…
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, –
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen, rablók – ez az én hazám!
Szóval nem születtünk a legjobb helyre, ez igaz, de a legrosszabbra se. Ez a Hungary olyan felső középszar, világviszonylatban, úgy kábé.
A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk. És egyhangúlag megválasztott emlékei. Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban… Mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk.
Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely a nagyapám ereiből 1849-ben lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, s az is maradok.
