Katonák, nem szabad félni a haláltól. Ha nem félünk tőle, akkor átmegy az ellenség soraiba.
Az élet célja, hogy megtanuljak meghalni. Hogy amikor eljön a halál, ne kapaszkodjak tíz körömmel az életbe, amint az kicsúszik a kezeim közül. Hogy megtanuljak elengedni bármit. Hogy felkészüljek arra, hogy végül mindent elveszítek. Erre az élet minden nap lehetőséget nyújt. Ehhez pont elég egy élet.
A halál témája foglalkoztat bennünket leginkább mindenszentek ünnepén és másnap, halottak napján is. Ám minél többet elmélkedünk felette, annál sűrűbb köd fedi el előlünk a nagy titkot.
A halál mindig is kiemelt helyet foglalt el a gondolataimban. Akadnak pillanatok, amikor úgy érzem, valaki meg fog ölni.
A halál fája ez, aminek gyökerei a gőgben vannak. A gőgből születik az önszeretet és az önszeretetből a gőg; mert amint az ember ilyen szeretettel szeret, eltelik önmagával és összes gyümölcsei halált szülnek, megfosztvána lelket a Kegyelem életétől.
A halálnak nem az a legerősebb hatalma, hogy megöli az embereket, hanem hogy a maradó emberekből kiszívja az életkedvet.
A halál figyelemre méltó dolog. Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. Néhányunknak annyira erősen benne van a tudatában, hogy dühössé és makaccsá válunk tőle. Néhányunknak szüksége van az állandó jelenlétére, hogy láthassuk, mi az ellentéte. Megint másokat annyira lefoglal, hogy már jóval azelőtt ott ülnek a váróteremben, mint hogy bejelentette volna érkezését. Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.
Amikor az ember szembesül a ténnyel, miszerint meg vannak számlálva életének hónapjai, akkor az idő sokkal fontosabbá válik.
Ha a halál pillanatában tudatodnál vagy, akkor a halált követően is a tudatodnál leszel. Tégy próbát az alvással. Az alvás nem más, mint ideiglenes halál. Minden éjjel óriási lehetőséget kínál – annak lehetőségét, hogy tudatosuljon benned a halálon túli dimenzió.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (…) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik – akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül – talán még erősebben, mint a sajátjuk. (…) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
A halál, ha egyszer meghívják, mindenütt otthagyja sáros csizmájának nyomát.
Ahogy az öntudatlanság megelőzi a halált – még ha csak pillanatokkal is -, úgy előzi meg az értelem halála az organizmus halálát. És ez a folyamat hosszú időt igénybe vehet, akár egy fél életet is, sőt többet.
A halál a bolondoknak való, annyi mindenért érdemes élni.
Gyakran elképzelem, melyek lesznek halálom után az első szavaim Istenhez. Meg fogja kérdezni, mit kezdtem az életemmel, miként éltem le. Azt válaszolom neki, hogy meccseket próbáltam nyerni! Valószínűleg egy kicsit csalódottan fogja konstatálni: „Ez minden?” De elmagyarázom neki, hogy meccseket nyerni nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, és hogy a futball óriási szerepet játszik emberek millióinak az életében, nagyszerű közös élményeket lehet szerezni általa, örömöt és bánatot egyaránt.
Miután egy közel 140 km/óra sebességgel száguldó autó fejre állt velem egy kanyarban, akkor megtanultam, hogy a halál küszöbére zuhanva három kérdést kényszerülünk feltenni magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e? Számítottunk-e?
Az ember elfeledte, hogyan kell meghalni, mivel nem tudja, hogy hogyan éljen.
Utálom az olyan közhelyes szövegeket, hogy ,,nyugodjon békében” és azt, ami az asszisztensem szerint a legundorítóbb ,,legyen neki könnyű a föld!”
Nem tudom más hogy van vele, de én nem törlöm ki a telefonomból az elhunyt ismerőseim számát.