Boldogok, akik egymás szeme láttára múlnak el.
Majdnem meghaltam forgatás közben: a szívem megállt néhány másodpercre. Valódi halál közeli élményem volt. Feltűnt előttem a fénylő alagút, és elindultam rajta. Víziómban még azt is hallottam, ahogy a film producere táviratozik az akkori feleségemnek, hogy nem szükséges Horvátországba jönnie, mert hazaszállítják a holttestemet. Aztán valahogy mégsem nyelt el az alagút, és visszatértem. Még nem akartam meghalni. Ezt követően egy ideig kómában feküdtem.
– idézte fel a a Kelly hősei című film forgatásán történteket.
Ne kívánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak neveznek, mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a piramisban. Amit a nagy emberek halhatatlanságának mondanak, nem örök élet, még csak nem is örök emlékezetesség, hanem pár száz vagy pár ezer évvel későbbre halasztódó feledés.
Meghalt a vén Test; – kiterítve
Fekszik az első éjjelen:
S éjfélkor, ím, mert zárva idve,
Fölötte egy árny megjelen:
A Lélek, meztelen.
Az embert tulajdonképpen csak a halála után lehet biztosan boldognak nyilvánítani, mert ekkor a bajokon és a szerencsétlenségek kockázatán már túl van, ámde bizonyos tekintetben még ez is vitatható.
Állítólag halálunk előtt lepereg előttünk életünk filmje. Noha még nem érzem közelinek a kaszás érkezését, az érdekel, hogy minden úgy történik-e majd az én filmemben, ahogy átéltem.
Ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog.
A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.
Mindaz, amiért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.
Ez a legborzalmasabb a halálban, hogy az ember elkezd remegni, hogy ne felejtsen el semmit Belőled, és a félelemtől máris felejtek.
A halál semmiség, de legyőzötten, dicsőség nélkül élni, az olyan mintha mindennap meghalna az ember.
Az életben annyi veszély és annyi rossz leselkedik ránk, és ezek közül nem is a halál a legrosszabb.
Félek, nem leszek olyan szerencsés, hogy lekaszáljon egy golyó a csatamezőn; az ágyamban fogok meghalni.
A sámánisztikus felfogás szerint a halott halála után ismét feltámadhat és kísérteni járhat. Árthat, vagy segíthet, de inkább féltek tőle. A kísértetektől valófélelem ma is általános és kétségtelenül innen származik.
Minden csak pillanatig él és siet halni. A növény és a rovar meghal nyár végével, az állat, az ember pár év múltán; a halál fáradhatatlan arató.
A természet nyelvén halál annyi, mint megsemmisülés. És hogy a halál komoly valami, már abból is következik, hogy az élet, mint mindenki tudja, épen nem tréfa dolog. Alkalmasint nem is érdemlünk jobbat e kettőnél.
A halál ijedelmei nagyobbrészt azon téves látszaton alapulnak, hogy az Én elenyészik, a világ pedig megmarad. Pedig az ellenkezője az igaz: a világ elenyészik; ellenben az Én legveleje, amaz alany hordozója és létesítője, amelynek képzetében egyedül volt a világnak léte, az megmarad.
Ha a mi a halált oly szörnyűnek tünteti föl, a nemlét gondolata volna, úgy hasonló borzadással kellene arra az időre gondolnunk, a midőn még nem voltunk. Mert megdönthetetlenül bizonyos, hogy a halál utáni nemlét miben sem különbözhetik a születés előttitől s így nem is fájlalandóbb. Egy egész végtelenség folyt le, a midőn még nem voltunk; de ez legkevésbé sem szomorít. Ellenben, hogy a tünékeny lét pillanatnyi intermezzóját egy második végtelenség kövesse, a melyben már nem leszünk, súlyosnak, sőt elviselhetetlennek tartjuk. Onnan eredt-e talán a létezés e szomja, hogy ime, megizleltük és oly igen kellemesnek találtuk? Mint már föntebb röviden kifejtettük: épen nem; a nyert tapasztalat inkább a nemlét elvesztett paradicsoma után ébreszthetett volna végtelen epedést. A lélek halhatatlansága reményéhez továbbá mindig hozzáfűzik egy «jobb világ» reményét is – jele, hogy ez a mostani nem sokat ér.