Hátborzongató lehetett egy jókedvű haldokló ágya mellett állni, de nem tudtam leküzdeni az örömömet. Mondtam apámnak, hogy az egész csak nézőpont kérdése. – Nektek úgy tűnik, hogy elmegyek és sohasem térek vissza. – szóltam. – Én pedig úgy érzem, hazatérek.
Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek
Azt mondják, amikor egy tanult ember meghal, az olyan, mint amikor egy könyvtár leég.
Nem a halál fáj, hanem az, hogy nem tudom elérni azt, amit még akartam.
Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá.
Ha valaki eléggé elkeseredett ahhoz, hogy önmaga elpusztítására szánja el magát, akkor ahhoz is elég kétségbeesett lehetne, hogy találékonyabban, szélsőségesebb, szokatlan módon vessen véget a problémáinak: lépjen ki a testéből éjfélkor, vagy szálljon fel egy Új-Zélandba tartó hajóra, és kezdjen mindent elölről – csináljon bármit, amit mindig is szeretett volna, de nem mert.
Majdnem meghaltam forgatás közben: a szívem megállt néhány másodpercre. Valódi halál közeli élményem volt. Feltűnt előttem a fénylő alagút, és elindultam rajta. Víziómban még azt is hallottam, ahogy a film producere táviratozik az akkori feleségemnek, hogy nem szükséges Horvátországba jönnie, mert hazaszállítják a holttestemet. Aztán valahogy mégsem nyelt el az alagút, és visszatértem. Még nem akartam meghalni. Ezt követően egy ideig kómában feküdtem.
– idézte fel a a Kelly hősei című film forgatásán történteket.
Ne kívánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak neveznek, mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a piramisban. Amit a nagy emberek halhatatlanságának mondanak, nem örök élet, még csak nem is örök emlékezetesség, hanem pár száz vagy pár ezer évvel későbbre halasztódó feledés.
Meghalt a vén Test; – kiterítve
Fekszik az első éjjelen:
S éjfélkor, ím, mert zárva idve,
Fölötte egy árny megjelen:
A Lélek, meztelen.
Az embert tulajdonképpen csak a halála után lehet biztosan boldognak nyilvánítani, mert ekkor a bajokon és a szerencsétlenségek kockázatán már túl van, ámde bizonyos tekintetben még ez is vitatható.
Állítólag halálunk előtt lepereg előttünk életünk filmje. Noha még nem érzem közelinek a kaszás érkezését, az érdekel, hogy minden úgy történik-e majd az én filmemben, ahogy átéltem.
Ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog.
A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.
Mindaz, amiért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.