Ahogy az öntudatlanság megelőzi a halált – még ha csak pillanatokkal is -, úgy előzi meg az értelem halála az organizmus halálát. És ez a folyamat hosszú időt igénybe vehet, akár egy fél életet is, sőt többet.
A halál a bolondoknak való, annyi mindenért érdemes élni.
Gyakran elképzelem, melyek lesznek halálom után az első szavaim Istenhez. Meg fogja kérdezni, mit kezdtem az életemmel, miként éltem le. Azt válaszolom neki, hogy meccseket próbáltam nyerni! Valószínűleg egy kicsit csalódottan fogja konstatálni: „Ez minden?” De elmagyarázom neki, hogy meccseket nyerni nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, és hogy a futball óriási szerepet játszik emberek millióinak az életében, nagyszerű közös élményeket lehet szerezni általa, örömöt és bánatot egyaránt.
Miután egy közel 140 km/óra sebességgel száguldó autó fejre állt velem egy kanyarban, akkor megtanultam, hogy a halál küszöbére zuhanva három kérdést kényszerülünk feltenni magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e? Számítottunk-e?
Az ember elfeledte, hogyan kell meghalni, mivel nem tudja, hogy hogyan éljen.
Utálom az olyan közhelyes szövegeket, hogy ,,nyugodjon békében” és azt, ami az asszisztensem szerint a legundorítóbb ,,legyen neki könnyű a föld!”
Nem tudom más hogy van vele, de én nem törlöm ki a telefonomból az elhunyt ismerőseim számát.
Sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész.
Egy fél éve már, hogy kihunyt egy fény.
Csillagként szállt, de emberként élt.
Ha egy nap meghalok, boldog leszek, mert minden tőlem telhetőt megtettem.
Sokan nem félnek a haláltól, ez igaz. Az élettől csinálnak a gatyájukba.
Nem feltétlenül tekintem a halált negatív dolognak. A halál értelmet ad az életnek. A haláltól való félelemben élni annyit tesz, mint tagadásban élni.
Mi van, ha csak meghalsz?
Mi van, ha az élet, amit ismerünk mind csak egy álom?
Mi van, ha csak ok nélkül élünk?
Mi van, ha mi csak eltűnünk, amikor meghalsz?
Hirtelenül támadt ősz elveszi az emberek lelkének a frissességét, nyirkosan nyúlóssá teszi a gondolkozás rugalmas szalagját, és feltétlenül az elmúlásnak, a halálnak a képét idézi fel. (…) Sok őszt láttam már… Nézd, ide a halántékomra rakódott le a derük… És tudom, hogy az emberek leginkább ősszel egyformák. Az ég szürke uniformisa egyenruhát húz a gondolatokra is.
Az emberi lélek független a testtől. Amikor meghalunk, lelkünk elhagyja a testet, s egy olyan világba tér vissza, mely elkülönültnek tűnik földi világunktól. Az emberi test olyan, mint egy kabát felvesszük, hogy emberek legyünk, és levetjük, hogy másvalamivé váljunk.
A meghalás gondolata meglehetősen bosszantó. Jó-jó, gázáremelés meg minden, de azért teljesen meghalni, az mégse járható út. Valahogy ki kéne játszani ezt, meg kéne oldani, hogy az élet ne érjen véget. Mi sem egyszerűbb: képzeljük azt, hogy nem is. Mindjárt könnyebb: ezzel a halálig el is napoltuk a problémát, akkor meg már lesz, ami lesz.
A saját halandóságom egyszerűen nem foglalkoztat, mert ugyan mire juthatok vele kapcsolatban? (…) A világ nem a halálról szól, hanem az életről.
