Ahogy az öntudatlanság megelőzi a halált – még ha csak pillanatokkal is -, úgy előzi meg az értelem halála az organizmus halálát. És ez a folyamat hosszú időt igénybe vehet, akár egy fél életet is, sőt többet.
Gyakran elképzelem, melyek lesznek halálom után az első szavaim Istenhez. Meg fogja kérdezni, mit kezdtem az életemmel, miként éltem le. Azt válaszolom neki, hogy meccseket próbáltam nyerni! Valószínűleg egy kicsit csalódottan fogja konstatálni: „Ez minden?” De elmagyarázom neki, hogy meccseket nyerni nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, és hogy a futball óriási szerepet játszik emberek millióinak az életében, nagyszerű közös élményeket lehet szerezni általa, örömöt és bánatot egyaránt.
Mi van, ha csak meghalsz?
Mi van, ha az élet, amit ismerünk mind csak egy álom?
Mi van, ha csak ok nélkül élünk?
Mi van, ha mi csak eltűnünk, amikor meghalsz?
Hirtelenül támadt ősz elveszi az emberek lelkének a frissességét, nyirkosan nyúlóssá teszi a gondolkozás rugalmas szalagját, és feltétlenül az elmúlásnak, a halálnak a képét idézi fel. (…) Sok őszt láttam már… Nézd, ide a halántékomra rakódott le a derük… És tudom, hogy az emberek leginkább ősszel egyformák. Az ég szürke uniformisa egyenruhát húz a gondolatokra is.
A meghalás gondolata meglehetősen bosszantó. Jó-jó, gázáremelés meg minden, de azért teljesen meghalni, az mégse járható út. Valahogy ki kéne játszani ezt, meg kéne oldani, hogy az élet ne érjen véget. Mi sem egyszerűbb: képzeljük azt, hogy nem is. Mindjárt könnyebb: ezzel a halálig el is napoltuk a problémát, akkor meg már lesz, ami lesz.












