Nem érdemes győzni, ha utána nem lehet kegyelmet gyakorolni. A csatában ellenségei legyünk ellenségeinknek, a győzelem után pedig testvérei.
Az ellenségek erősítenek titeket. A szövetségesek viszont gyengítenek.
Semmi sem veszedelmesebb, mint egy olyan ellenség, amelyiknek nincs vesztenivalója.
Ne felejtsd el, hogy egy bizonyos ponton az ellenségeid a szövetségeseiddé válhatnak. Az élet már csak ilyen.
A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk – oda, amiben a legjobban bízunk.
Minden nacionalizmus embertelen. Nem lehet a hazában úgy hinni, hogy elválasztjuk az emberiségtől. Ebből születik a háború és annyi más őrület. Egy eljövendő világháború pedig azzal fenyeget, hogy az atommáglya tüzében ott éghet mindenki: az igazak is, a hamisak is. Mielőtt valamiben hinnénk, higgyünk egymásban.
Ha a történelem valóban az élet tanítómestere, és ha tényleg van történelmi szükségszerűség, akkor mi szükség volt a múlt században a két világháborúra? Az, hogy az emberiség megtanulja mindörökre, hogy a második háborúval soha nem szerezhetjük vissza azt, amit az első elvett.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem során mindig is voltak olyan zsarnokok és gyilkosok, akik egy ideig legyőzhetetlennek tűntek, de végül mindig elbuktak. Mindig.
Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát.
A legutóbbi elemzések azt mutatják, hogy Isten azok oldalán áll, akiknek sok pénzük és nagy hadseregük van.
A háború a történelemnek az a leckéje, amit az emberek mindig hajlamosak elfelejteni.
Ami itt folyik, háború. És mi katonák vagyunk. Egy katona pedig meghalhat. Bármikor és bárhol.
Lehetsz akármilyen nagy harcos, a vakszerencse dönti el, ki éli túl a háborút, és ki pusztul bele.
A félelemmel nem könnyű megbirkózni, a háború pedig kimondottan unintelligens módja annak, hogy megoldjuk a problémákat. Ha volt valami, amit megtanultam a hadsereg kötelékében eltöltött idők során, akkor ez az. Nem olyan nehéz elfogadni a gondolatot, hogy egy férfi úgy dönt, inkább megfutamodik a csata színhelyéről. Ha az ember belegondol, voltaképpen logikusnak tűnik.
Tanúi voltunk az emberek háborús tudományának, ez a tudás sokkal többet ártana, mint használna.
Háború kirobbantására, azt hiszem, mindenki képes, ám aki megtalálja a módját a béke megteremtésének, az mindenképpen tiszteletet érdemel.
Aki a béke kedvéért háborút indít, ugyanolyan, mint az az apostol, aki a híveket gyilkolja, hogy mielőbb élvezzék a túlvilág gyönyörét.
A háború először a remény, hogy utána jobb lesz; aztán az elvárás, hogy a másiknak rosszabb lesz; aztán az elégedettség, hogy tényleg nem lett jobb neki; s végül a meglepődés, hogy mindenkinek rosszabb lett.