Amikor fiatal vagy, sok hülyeséget csinálsz.
Nem olyan túl menő srác voltam, aki a falnak dőlve cigizik a bulin; nem, én az a srác voltam, aki táncol. Aki hajtja a csajokat és minden koncerten odafúrja magát az első sorba, akármilyen későn ér oda. Odateem magam. Rámenős voltam.
A gyerekkorom vérszívók bűvöletében telt el. Amikor a nagyanyámnál nyaraltunk Louisianában, a testvéremmel egymás kezéből kapkodtuk ki Anna Rice regényeit, régi vámpíros filmeket néztünk, és egymást ijesztgettük.
Minden, amit csináltam, tovább él, és miután abba kellett hagynom, vitték tovább a fiatalok.
Mindenféle rossz döntést hoztam. Ha ezt én elmondhatom magamról, akkor ez ugyanígy van a többi sráccal is, éljenek bárhol.
Becsvágyónak hisznek, mert fiatal és heves természetű vagyok. Mit válaszolhatnék egy ilyen rágalomra?
Nem hiszem, hogy sokan kaptak ennyire fiatal koruktól kezdve olyan útmutatást, mint amit én.
Érzem, hogy van egy univerzális tudat a generációnkban, hogy már mindent kimondtak és megtettek. Igaz, de kit érdekel, ha még mindig szórakoztató lehet úgy tenni, mintha.
A fiatalság küldetése a korrupció felelősségre vonása.
Szerencsére van gyógymód fiatalságra és hülyeségre: idő és tapasztalat.
A marihuánás cigi kísértésének egyszer engedtem, de rettenetes volt. Elszédültem, és az jutott eszembe, hogy ha apa megtudja, hogy egy kis Bob Marley lettem, kitekeri a nyakamat.
Örömömet leltem abban, hogy jól elcsépeltük egymást. Nemcsak az utcán, de az iskolában is állandóan verekedtem. Édesapám, aki szobrászművész volt, rengeteget szégyenkezett miattam.
A fiatalság átmeneti állapot, (…) majd az idő megoldja.
Egykor nyírfákon hintáztam és arról álmodom, bárcsak újra megtehetném. Az élet ösvény nélküli erdő, ahol az arcodat nap égeti és leszakadt pókháló csiklandozza. És az egyik szemed sír a gallyak karcolásától. Elmennék a Földről egy időre, majd visszatérnék újrakezdeni. Szeretnék felmászni a nyírfára, fel a fekete ágakon a hófehér mennyország felé, míg a fa nem bírná tovább. Ám lehajtaná koronáját és engem lerakna megint. Jó lenne elmenni, majd visszajönni. Van annál rosszabb is, mint nyírfán hintázni.
Az idősebb nemzedék általában kétféle módon kötődik a fiatalokhoz. Az egyik önmagát látja fiatalnak bennük, önmagát akarja fiatalnak megőrizni, a másik pedig irigyli őket, ennélfogva elveszti önmagát.
Azt hiszem, az életben egészen pontosan meghúzható a fiatalság és az öregség közötti határvonal. A fiatalság az egoizmussal ér véget, az öregség a másokért élt élettel kezdődik. Az én véleményem a következő: a fiatalok sok élvezetet és sok szenvedést kapnak az élettől, mert csak magukért élnek. Minden vágy és minden ötlet fontos nekik, minden örömbe belekóstolnak, de minden kínba is. (…) Ez a fiatalság. A legtöbb ember számára azonban elérkezik az idő, amikor mindez megváltozik, amikor elkezd másokért élni.
Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (…), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (…). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége „kezelésre”, rendszabályozásra, változásra?
Tizenévesként a szobám Jean-Claude Van Damme képeivel volt kitapétázva. Anyám aggódott is emiatt, hiszen a legtöbb korombeli srác falán félmeztelen nők virítottak, az enyémen meg Jean-Claude poszterei.