A nyolcvanas években valahogy több volt a fiatal, most kimennek külföldre, vagy még megfoganni is lusták.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.
Nincs semmi különbség a fiúk között. Csak kétféle fiú van: tejképű és pacalképű fiú.
Így lesz fiatalabb a világ. Helyünkre lép az ifjúság. És mi, akik egy kicsit tovább élünk, egyre idegenebbnek érezzük magunkat, ahogy tovább rójuk az utunkat.
Fiatal koromban, tudatlan és becsvágyó lévén, forradalmár voltam.
Az ember csak fiatalon találhat ki igazán új dolgokat. Utána már túl tapasztalt, túl híres (…) és túl ostoba.
Ifjúságnak szépség híján is van még mindig valami ingere; szépségnek ifjúság híján egyáltalán nincsen.
A XXI. században a fiatalok nem is egy hegyet kell hogy valahogy meghódítsanak, hanem hegyláncokat.
Hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne.
Az egyházak ügye sürgős, égető kérdés. A vallásosságot le kell választani, mert ellenkező esetben az istenhit is veszélybe kerül. Az istenhitet mindenekelőtt a fiatalságban kell mélyen elültetnünk.
(Joseph Goebbels: Napló – 1936. december 2.)
Nem hiszem, hogy bárkit is ki kéne tenni annak, hogy akarata ellenére két évig katonai szolgálatot teljesítsen és csatába küldjék, mint engem, de úgy vélem, a mai kölykökre ráférne egy hat hónapos katonai kiképzés, hogy fegyelmet tanuljanak, és megtanítsák őket, hogyan kell fegyvert használni a haza védelmére. Biztos vagyok abban, hogy ez a tapasztalat megváltoztatná őket; a szolgálat végén lenne hovatartozás-érzésük és tudnák, hogy istenadta joguk itt lenni.
A szocialista brigádoknak foglalkozniuk kell az ifjúsággal is, hiszen ez a jövendő. Iparunknak, mezőgazdaságunknak, értelmiségünknek utánpótlásra, szocialista rendszerünknek szocialista emberekre van szükségük.
A fiatalság csupa fény és napsugár, csupa tavasz és kezdő nyár. Nézd meg a fakadó rügyet, a nyíló bimbót, ez a fiatalság; az emberi lélek tele örömmel, életkedvvel, tele ábránddal, tele reménységgel. Az emberi lélek ártatlan és romlatlan, örül a létnek, nem tudja még, mi a szenvedés, mi a csalódás, a lelke még nem kopott, nincs összezúzva, de friss, egészséges és hajlékony.
Boldogan fog lepkét, csókol virágot, gyönyörködik az ég kékjében, a felhők játékában, a madár dalában. Lelke tele van vággyal, reménnyel, élni akarással, lelkét szép eszmék, nagy célok hevítik, az örökkévalóságra gondol. Minden ifjú előtt nyitva áll az élet.
Rosszcsont voltam, agresszív, indulatos és büszke. Nemcsak a korombéli ellenfelek tértek ki az utamból, de a felnőttek is.
Nem olyan túl menő srác voltam, aki a falnak dőlve cigizik a bulin; nem, én az a srác voltam, aki táncol. Aki hajtja a csajokat és minden koncerten odafúrja magát az első sorba, akármilyen későn ér oda. Odateem magam. Rámenős voltam.
A gyerekkorom vérszívók bűvöletében telt el. Amikor a nagyanyámnál nyaraltunk Louisianában, a testvéremmel egymás kezéből kapkodtuk ki Anna Rice regényeit, régi vámpíros filmeket néztünk, és egymást ijesztgettük.
Minden, amit csináltam, tovább él, és miután abba kellett hagynom, vitték tovább a fiatalok.