A fájdalom szörnyű zavarában hiábavaló választ keresni; ebből csak hamis moralizálás és gyötrődés származhat, de ez mégsem jelenti azt, hogy nincs válasz.
A mély fájdalom olyan, mint egy seb a lelken, az alkohol pedig csak arra jó, hogy nyitva tartsa ezt a sebet.
A madárnak nincs arca a fájdalom kifejezésére, csak a szeme mutat valami elmélyülést, mielőtt megtörne, ha el kell pusztulnia.
A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.
A szenvedés is luxuscikk. Akinek nincsen túl sok testi szenvedése, az ráér lelkileg szenvedni.
Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet,
hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja,
magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet:
úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved,
s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja,
dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.
És sokszor látlak ágyadon,
Ha átkarol a fájdalom,
S mégis márványhideg az arcom,
S mikor te alszol, én nem alszom.
A fájdalmat senki sem veheti el, még Istennek sem áll
módjában megkönyörülni azon, aki érzi. A bánatot elmulasztani
sem lesz soha képes semmilyen égi vagy földi hatalom, csak a
súlyát teheti majd könnyebbé az idő azzal, hogy hozzászoktat
minket ahhoz, hogy amíg élünk, velünk marad.
…de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
El lehet határozni, hogy Trianon a gyerekeinknek is folyamatos fájdalom és lüktető seb legyen, de azt is kell tudni, hogy ennek mik a következményei.
Az életben minden fejben dől el! Valahányszor magukkal ragadnak minket az élet kisebb-nagyobb drámái, megfeledkezünk arról, hogy bármilyen súlyos a fájdalom, bármilyen gyötrelmes is a kín, minden rossznak vége szakad egyszer. Abban a pillanatban elfelejtjük, amint másoknak adjuk át az érzelmeink és tetteink feletti irányítást, ami könnyen bekövetkezhet, ha a fájdalom a tetőfokára hág.
Azért, mert valamely fájdalom természetes, nem minden fájdalom jogszerű.
Tanulni ajándék, még abban az esetben is, ha a fájdalom a tanítómestered.
Mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet.
Az élet siralomvölgy. A szerelem bűn. A gyönyör átok, a kéj a romlásnak és rothadásnak oka.
Mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
A fájdalom a maga elvont egészében, madártávlatból, mindig borzalmasabb, mint közelről: a részletekkel való bíbelődés kijózanít bennünket, leszerel, legalábbis figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babramunka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak.
Ha a munka, ami ahhoz kell, hogy maradandót alkoss valamilyen téren, nem jár fájdalommal, és nem kerül semmibe – legalább egy kis kényelmetlenségbe –, akkor sajnálattal tudatom veled, hogy nem dolgozol elég keményen. Nem áldozol fel mindent, amit lehet, hogy megvalósítsd mindazt, ami lehetnél. A fájdalom nemcsak az áldozat mércéje, de a növekedési potenciálé is.
Az edzőteremben, ha egy gyakorlattól nem érzek fájdalmat, tudhatom, hogy nem tettem eleget a megcélzott izomcsoportban rejlő növekedési potenciál kiaknázására. Az ismétlés növeli az erőt, de a fájdalom növeli az izmokat. Ezért vágytam mindig a fájdalomra.