Bizonyos kivételes érzések tartalma és folytonossága nem függ ilyen vagy amolyan külső döntésektől. A szívnek is megvannak a maga okai, amiket az ész nem ért. Nos a szívnek ezen okai voltak és maradnak mindörökre feltétlenül döntők számomra.
Megteheted, hogy elzárod a lelked az érzések és a szeretet elől, mondván, hogy nem akarsz sebezhetővé válni. Azonban ha nem érzel semmit, üressé válsz, majd az elfojtott érzésekből a magad ellen elkövetett bűntett hatására hamar bűntudatod lesz. Ez kihat az általános közérzetedre, ami boldogtalanságot, testi tüneteket produkál, és a kör bezárult.
Nem lehet sem látni, sem megérinteni a világ legszebb dolgait. Ezeket a szívnek kell éreznie.
Ez az első csók, amelynek mindketten tudatában vagyunk. Egyikünk sem beteg, egyikünk sincs magán kívül a fájdalomtól, egyikünk sem veszítette el az eszméletét. Az ajkunk nem forró a láztól, és nem is jéghideg. Ez az első csók, amely megdobogtatja a szívemet. Forró és különös. Ez az első csók, ami után várom a következőt.
A csók legyen a szenvedély kifejezése. Ha két testvér, mondjuk egy ikerpár, egy lány és egy fiú csókolják meg egymást, az nem igazi csók. Ugyanez vonatkozik a karácsonyi ajándékcsókokra és a lopott csókra is. A csók szimbolikus esemény, melynek minden jelentősége elvész, ha az az érzés nincs jelen, amelynek egyébként feltétlenül jelen kell lennie, hogy a csókot csókká tegye.
Érzelmeinkben vannak titkok, amiket a józan ész semmiképpen nem fejthet meg.
A bánat és az érzékenység nem átmeneti állapot, melyet le kell győzni, ezek legyőzhetetlen és szükséges életérzések ebben a mai világban. Azt hiszem, csak a gyenge embereknek van szükségük örök optimizmusra.
Van a kávé… A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.
Ribizke – mint minden magányos ember – szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.
A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő jó barát nélkül. Részt vesz annak bánatában, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt, akit szeret. Végül, az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé.
Nem könnyű egy férfi számára a saját érzéseit megfogalmazni. Ha egy nő érez valamit, azt azonnal, teljes bizonyossággal tudja; ha egy férfi érez valamit, elbizonytalanodik, tudni akar, ezért elkezd gondolkozni, és a nagy eszével vagy jut valamire, vagy nem. De nem az IQ mennyiségétől függ, hogy tévútra vezeti-e a racionalitása, vagy pedig felismeri vele a valóságot.
A siker titka, hogy megtanuld, hogyan használd fel a fájdalmat és az örömöt ahelyett, hogy a fájdalom és az öröm használna ki téged. Ha ezt megtanulod, te tartod kézben az életedet, ha elmulasztod, kiszolgáltatod magad az életnek.
Indulatból hozott döntéseinkkel általában jól járunk. Érzelmeink többnyire csak azt a lépést teszik meg, amelyet értelmünk már rég elhatározott, de nem mert végrehajtani.
Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle… Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.
Érzelmek dolgában nincs tanácsadó, senki nem lehet. Csak a szíved.
Van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz, szeretsz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben.
Minden tud csalni, de a hang színe, az nem… Az őszinte és leleplez minden érzést.
