Az emlékeinkhez nem kell látni, azokat vakon is jól ismerjük.
Mint amikor sebektől vérzel,
De irgalmat nem kérsz mégsem.
Belül úgy hordod a múltat,
Bármi volt, nem tagadtad,
Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal.
Olyan okosan van az embernek az agyműködése megszervezve, hogy a jó dolgokat megtartja – és talán egy kicsit ki is színezi természetesen -, a rossz dolgok meg elhomályosulnak az ember előtt. Talán azért, hogy a jó dolgok befogadására helyet adjon az agyában, mindenesetre ezért hálásnak kell lenni a természetnek.
Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.
Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek.
Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.
Ha az ember csak vissza tud emlékezni mindarra, amit látott, akkor már sosem henyél, igazában sosem magányos, és nincs többé egyedül.
Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!
Az emlékezet hisz, mielőtt még a tudat emlékeznék. A hit tovább él, mint az emlékezés; él még akkor is, mikor a tudat már kételkedni kezd.
Szeretném visszakapni a gyerekkoromat. Tudom, hogy ezt a kérésemet senki nem fogja teljesíteni, de ha nagyon igyekszem, talán legalább az emlékével meg tudom ajándékozni magamat.
Az emlékezés valójában az emlékek újrakonstruálása. Ahogyan nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy nem tudjuk kétszer pontosan ugyanazt a gondolatot gondolni.
S eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek.
A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.
Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót…
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.
Az élet vereséget szenved a haláltól, de az emlékezés megnyeri csatáját a semmi ellen.
Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.
Ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak. Nem hagyják kialudni az emlékezés lángját, így aztán, ha valaki meghal, nem tűnik el azonnal és nyomtalanul a világból, valamilyen szinten tovább él, legalábbis addig, amíg azok élnek, akik szerették. Az ilyen emlékezés fontos fegyver az élet zűrzavarai és a halál ellen, ez biztosítja a folyamatosságot a generációk között, hozzájárul a rendhez és az értelemhez.
Mint amikor a gyermekek sírnak,
Ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat.
Az emlékek csendben fájnak.
A boldogság csak egy-egy rendkívüli pillanat, legfeljebb perc, a többi csak a rá való emlékezés.
Miért látja az ember öregkorában az életet, amely mögötte van, olyan rövidnek? Mert olyan rövidnek tartja, amilyen rövid az emléke. Ebből ugyanis minden jelentéktelen és kellemetlen dolog kiesett, tehát kevés maradt meg.
