Minden, ami szép volt,
minden, ami ránk várhat még,
már bennünk van rég,
a szemünkben ég.
Egy pillanat, mit kértem, az utolsó szó jogát,
egy árva, sárga képet, a múlt időnek nyomát.
Lenne itt egy élet, mit félni kéne talán,
de nincsenek emlékek, nem volt gyerekszobám.
Hova tűnt a „hol volt, hol nem”?
A meséd felnőtt rég.
Vagy nagyon mélyen a szívedben
Vár, hogy eljátszd még.
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.
Az emlékezés sokszor nem annyira a valóság felidézése, mint a vágyak visszavetítése.
Szeretet, barátság, mint minden, múlandó, de emlékezete, öröme állandó.
Milyen szépeknek és jelentőseknek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni!
Vannak pillanatok az életben, amikor minden külső ok nélkül, hanem inkább a fogékonyságnak belülről kiinduló és bizonnyal csak fiziológiailag magyarázható fokozódása folytán, a környezetnek és a jelennek érzéki felfogása a világosságnak magasabb és ritka fokára emelkedik, miáltal ilyen pillanatok utóbb kitörölhetetlenül bevésődnek emlékezetünkbe, s egész egyéniségünkben fönnmaradnak, anélkül, hogy tudnánk, miért vagy hogy miért éppen ők a hozzájuk hasonlóknak annyi ezreiből, hanem inkább egészen oly véletlenül, mint egész kihalt állatfajoknak egyes, a kőrétegekben fönnmaradt példányai, vagy mint azok a rovarok, amelyek valamikor egy könyv becsapása alkalmával véletlenül összenyomódtak.
Amint a jelenvaló eseményekben, úgy a személyekben sem ismerjük fel egykönnyen azt, ami bennük jelentős: csak ha a múltban vannak, tűnik ki jelentőségük – az emlékezés, ábrázolás, elbeszélés által kidomborítva.
A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.
A valódi emlékek gyakran hihetetlenek, a csalfa emlékek viszont néha annyira meggyőzőek, hogy képesek helyettesíteni a valóságot.
Legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után.
Ha hallasz egy dalt, aminek a szövege megragad, számodra jelent valamit, ha olvasol egy könyvet, egy idézetet, amiről érzed, hogy közöd van hozzá, ha látsz egy gyönyörű tájat, ami megigéz, gyűjtsd magadba. De ne öncélúan. Mert mindez egyszer értelmet nyer.
Az emlékezetes élet az az élet, amikor valaki ki tudja magát húzni az életével szemben, miközben legyőzi a félelmeit, majd szabadon tud lélegezni.
Nincs semmi elszomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban.
A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben!
Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre. De más karácsonyesték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis – mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket.
Nem fűzött össze bennünket barátság,
és karom éjjel mégis átkarolt.
S mikor már bebújtunk a közös ágyba,
messzebb voltunk egymástól, mint a hold.
Az emlékezet tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Pillanatok és érzések, borostyánba ragadva, értelemszálakon felfüggesztve. Ha valakit megfosztunk az emlékeitől, mindenétől megfosztjuk.
Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.
Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg.