A harácsolás és az illetlen költekezés az ember „erkölcsi” privilégiuma.
Beteg embernek beteg a kertje, ez az első gondolatom, ahogy körülpillantok.
Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelű indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá.
A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, (…) hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.
Ember és ember között oly csekély a különbség, hogy semmi okunk az elbizakodottságra.
A pápaszem tüntetően tanúsítja, hogy aki hordja, avatott minden tudományban, és mélységesen mély olvasmányokba temetkezik, olyannyira, hogy meggyöngült tőle a látása; minden orr, melyet pápaszem ékesít vagy terhel, feltétlenül tudós orrnak minősíthető.
Teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetői képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezője igaz.
Az igazán gyáva semmitől sem fél jobban, mint a haláltól, márpedig ez a harcvonalban nap mint nap ezerféle alakban leselkedik az emberre. Ha tehát az ember gyönge jellemű, ingadozó vagy éppen gyáva fickókat akar harctéri kötelességük teljesítésére szorítani, akkor arra ősidőktől fogva csak egy mód van: a szökevénynek tudnia kell, hogy szökése éppen azt eredményezi, ami elől szökni akar. A harctéren meghalhat az ember, de mint szökevénynek meg kell halnia! Csak ily drákói fenyítéssel lehet nemcsak az egyesek, hanem az összesség részére is elrettentő példát mutatni a zászló hűtlen elhagyásának akárcsak a kísérletére is.
Az emberek félnek mindentől. Rettegnek a kudarctól, a változástól, a visszautasítástól, aminek az az eredménye, hogy kisajnálják magukat az életből, és lábujjhegyen somfordálnak végig rajta egészen a sírig, nehogy valami fájdalom érje őket.
A legtöbb ember meghal 25 évesen, de csak 75 évesen temetik el.
Észrevetted már, hogy az emberek szeretik a szenvedéseiket? Számomra igazán érdekes felfedezés volt, hogy menyire ragaszkodnak hozzájuk. Úgy érzik, hogy szenvedéseik mentséget és fedezéket nyújtanak nekik az élet és a környezetük kihívásai ellen.
Mindannyian csodálatosnak születtünk, nem tökéletesnek.
Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásra.
Az emberek manapság falakat húznak maguk köré ahelyett, hogy hidakat építenének egymás felé.
Mindenki álarcot visel és szerepet játszik. Egyáltalában az egész társadalmi élet folytonos komédiázás.
Akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak hírből ismerik.
Amily bizonyos, hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, éppoly biztosan észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug.
A legkevesebb cselekedet tipikus, és kizárólagosan jellemző arra, aki tette; és ha meggondoljuk, milyen kevés személyiség van a legtöbb emberben, akkor beláthatjuk, hogy egyetlen tett csak nagyon ritkán jellemző egy emberre.