Azok az emberek, akik nem értenek meg valamit, időnként gúnyt űznek belőle.
Aki dühös, azt általában nem szeretik az emberek.
Szerintem a példaképeknek realisztikusnak kéne lenniük. A probléma ott kezdődik, mikor az embereknek elérhetetlenek a példaképeik, és egy elérhetetlen életről, arcról, testalkatról, álmodoznak. Nem egészséges, főleg nem a gyerekek számára. Mindannyian emberek vagyunk. Úgy gondolom, mikor az emberek látják a hírességeket az interneten vagy a közösségi médián, nem tekintik őket valódi embereknek, sokkal inkább karaktereknek. Néha észreveszem, hogy én is ezt csinálom.
Olyan harsány személyiségem van, amitől az emberek úgy érzik, hogy mindent tudnak rólam, pedig szó szerint semmit.
A zen értőjét az választja el a közönséges emberek sokaságától, hogy az utóbbiaknak így vagy úgy bajuk van saját emberi mivoltukkal, törekvéseikben angyalokká vagy démonokká szeretnének válni.
Csak az ember arcvonásairól olvasható le a jelleme, mert azokban tükröződik. Megfigyelhető, hogy a kifejezéstelen arcú emberek híján vannak jellemnek is. Következésképp ahány arc, annyi jellem.
Kollégámként tisztelem és csodálom Tomot, de emberként mintha különböző bolygókról érkeztünk volna.
Mint halat szálka nélkül, úgy nehéz embert találni vétek nélkül.
A sértő örömének forrása abban a tudatban van, hogy gonoszat cselekedve jobban előnyben van. Ezért hajlamosak a sértésre a fiatalok és a gazdagok. Ugyanis abban a tudatban sértenek, hogy különbek másnál.
A jó embereknek természettől fogva sajátjuk az igazságosság, és csereügyleteiket is úgy intézik, mint jó és megbízható emberek.
A nárcisztikus én üres; az ilyen én mélyén a Semmi ül.
Időnként mindegyikünk gyengeelméjű, hülye, buta vagy bolond. Mondjuk úgy, hogy a normálisnak az az ember számít, akinél ésszerű arányban keverednek ezek a komponensek, ezek az ideáltípusok.
Az emberek sosem teszik a rosszat olyan tökéletesen és lelkesen, mint amikor vallási meggyőződésből teszik.
A hülyék mennyisége mindenesetre számszerűsíthető: legalább 300 milliónyian vannak. Ennyi felhasználót veszített ugyanis az utóbbi időben a Wikipédia. Olyan netezőket, akik a világhálót nem arra használják már, hogy információhoz jussanak, hanem arra, hogy online csevegést folytathassanak (akár összevissza is) a magukfajtával.
Tudom, milyen az, ha úgy érezzük bizonyítanunk kell, ha mindenki csak az egyik oldalunkat látja. De az, hogy jó emberek vagyunk, nem akkor látszik, amikor minden könnyű, hanem az olyan helyzetekben, mint ez itt.
Az, hogy csupán a származása miatt képesek voltak kigúnyolni és megfélemlíteni valakit, akit nem ismernek, egyértelműen azt jelezte, hogy nem velem, hanem velük van valami baj.
Ha zaklatják az embert, de tisztában van vele, hogy miben marad alul és miben érzi bizonytalannak magát, képes lehet megelőzni bármiféle bántalmazást vagy sértést. A zaklatóval együtt nevetheti ki önmagát, ami kifoghatja a szelet vitorlájából. Ha kevésbé vesszük a szívünkre, amit a másik mond vagy tesz, elveszíti az ütőkártyáit. Az érzések csak érzések. Másfelől pedig aki biztos önmagában, az nem zaklat másokat, hanem vigyáz a társaira. Így ha valaki ránk száll, akkor jó, ha tudjuk, hogy neki is megvannak a maga problémái, amelyeket kihasználhatunk vagy akár javíthatunk is rajtuk. A zaklató legyőzésének néha az a legjobb módja, ha segítünk neki. Ha képesek vagyunk két-három lépéssel előrébb járni, akkor irányítani tudjuk a gondolkodását, és ez esetbe észre sem veszi, hogy elkoboztuk a lelkét.
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
A politikai testületek lényegéhez tartozik az, hogy a rosszat mindig másoknál látják, éppúgy, ahogy az egyes emberben megvan az a szinte kiirthatatlan hajlam, hogy minden olyasmitől, amit önmagáról nem tud vagy nem akar tudni, oly módon szabaduljon meg, amellyel mindezt mások nyakába varrja.
Akinek emberi értéke kétes, az sosem jó tanár.