Van egy határ, hogy hány ellenséget bír el az ember.
Van, hogy jó emberek is rettenetes dolgokra vetemednek, és szent meggyőződésük, csak azért teszik, hogy a szeretteiket védelmezzék.
Nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Ha az emberek tényleg olyan boldogok lennének, ahogy az interneten mutatják, akkor nem is lenne ennyi tartalom az interneten, ugyanis akinek valóban jó napja van, az nem azzal tölti azt, hogy saját magát fényképezi.
Minél értelmesebb valaki, annál több egyéni jelleget fedez fel az emberekben. Az átlagember nem lát közöttük különbséget.
Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
Miféle szörnylény hát az ember? Micsoda eddig nem volt teremtmény, szörnyeteg, zűrzavar, micsoda ellentmondás, a természet milyen csodája? Mindenek bírája és ostoba földi féreg; az igazság letéteményese és a bizonytalanság, a tévedés kloákája; a mindenség dicsősége és ugyanakkor hulladéka.
Nem rendkívüli teljesítményeiből, hanem hétköznapi viselkedéséből állapíthatjuk meg, mire képes valakinek az erénye.
Göncz Árpád volt az a köztársasági elnök, aki meglepetésre mindenkit tegezett, és ez az ő részéről nem manír volt. Valóban úgy érezte, hogy miért is lenne más, mint bárki.
Az emberek azt hallják meg, amit akarnak. És amit nem akarnak, azt nem hallják meg. És nem látják meg.
Számomra a legfontosabb szó — és ezzel tudom a liberalizmusomat jellemezni — az ízlés. Az embernek az ízlés és az illem okozza a legmegfoghatatlanabb, de mégis a bőrén érezhető diszkomfortérzést. Nem csak az fontos, hogy valami jogtalan vagy nem jogtalan, mert az egyszerű. A diszkomfortérzés az, ami meghatározza az élet minőségét. Diszkomfortérzésem van, mert illetlen dolgot látok. És ezeket az illetlenségeket velem szemben követik el.
A legtöbb ember a saját korlátai csapdájába került, és nem veszi észre, hogy bezárta magát.
Ha nekiállsz javítgatni az embereket, annak mindig rossz vége lesz.
Azok, akik szeretnének lábnyomot hagyni a világban, sosem fognak szárnyra kelni.
Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia.
Szegények közt az a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön.
Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt – mindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis annyiszor?
Azok az emberek, akiknek mindenük megvan, szoktak leginkább pánikba esni. Mi, a többiek túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy küszködünk.
Valamennyi növény közt a paradicsom látszik a legemberibbnek, lelkes és sérülékeny és könnyen rohad.