Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong.
Emberismeret idézetek
Kinek a közönségesen, a mindennapin felülemelkedni erő nem jutott: az kitetsző helyre ne álljon.
Tudjátok-e, hogy ki annak idejében okosan meg tud bolondulni, az sok szép dolgot szabadon véghez vihet?
Higgy, de jól megnézd: kinek!
Az emberek átverik magukat, mindannyian azt hisszük, hogy nagyjában-egészében rendben vagyunk, és a többiek a hibásak. De az emberekben vágyak élnek. Ahogy Maharisi mondja, be van építve az emberi lénybe, hogy mindig többet akarjon, és ez a vágy az, amelynek révén otthonra talál. Végül mindenki rátalál a saját útjára.
És amikor földre kerül az ember, mindenki boldogan belerúg.
A legemberibb ember a leggyávább ember. Így jöttem, így viaskodtam, így nem haltam még meg, így emlékezem és így vagyok.
A harácsolás és az illetlen költekezés az ember „erkölcsi” privilégiuma.
Beteg embernek beteg a kertje, ez az első gondolatom, ahogy körülpillantok.
Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelű indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá.
A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, (…) hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.
Ember és ember között oly csekély a különbség, hogy semmi okunk az elbizakodottságra.
A pápaszem tüntetően tanúsítja, hogy aki hordja, avatott minden tudományban, és mélységesen mély olvasmányokba temetkezik, olyannyira, hogy meggyöngült tőle a látása; minden orr, melyet pápaszem ékesít vagy terhel, feltétlenül tudós orrnak minősíthető.
Teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetői képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezője igaz.
Az igazán gyáva semmitől sem fél jobban, mint a haláltól, márpedig ez a harcvonalban nap mint nap ezerféle alakban leselkedik az emberre. Ha tehát az ember gyönge jellemű, ingadozó vagy éppen gyáva fickókat akar harctéri kötelességük teljesítésére szorítani, akkor arra ősidőktől fogva csak egy mód van: a szökevénynek tudnia kell, hogy szökése éppen azt eredményezi, ami elől szökni akar. A harctéren meghalhat az ember, de mint szökevénynek meg kell halnia! Csak ily drákói fenyítéssel lehet nemcsak az egyesek, hanem az összesség részére is elrettentő példát mutatni a zászló hűtlen elhagyásának akárcsak a kísérletére is.
Az emberek félnek mindentől. Rettegnek a kudarctól, a változástól, a visszautasítástól, aminek az az eredménye, hogy kisajnálják magukat az életből, és lábujjhegyen somfordálnak végig rajta egészen a sírig, nehogy valami fájdalom érje őket.
A legtöbb ember meghal 25 évesen, de csak 75 évesen temetik el.
Észrevetted már, hogy az emberek szeretik a szenvedéseiket? Számomra igazán érdekes felfedezés volt, hogy menyire ragaszkodnak hozzájuk. Úgy érzik, hogy szenvedéseik mentséget és fedezéket nyújtanak nekik az élet és a környezetük kihívásai ellen.
Mindannyian csodálatosnak születtünk, nem tökéletesnek.