Aki növekvő haragján uralkodni képes, ahogy a kocsihajtó irányítja a teljes sebességgel rohanó szekeret, azt jó vezetőnek hívom. A többiek csak fogják a kantárt.
Emberismeret idézetek
Rájöttem, hogy ha az emberek megértik, mit akarnak tőlük és értelme van, akkor azt megteszik
Olyan világban élünk, ahol az embereket jobban érdekli, hogy melyik egyetemre jártál, mint az, hogy mi a vezetékneved.
A legtöbben csak úgy tesznek jót, ha nem esik nagyon nehezükre.
Milyen félelmetes is az ember! Számok és mértékek és jegyzetek összevisszasága, és csak néhányat tudunk értelmezni, és lehet, hogy azokat is hibásan.
Kár, hogy a természet csak egy embert teremtett belőled, mert megvolt az anyaga egyaránt a derék és a gazfickóhoz!
Olyanformán vagytok, mint a tenger, melynek különféle neveket adnak, és végül is csupa sós víz.
Ha az ember testi és erkölcsi valóján elgondolkodik, rendszerint betegnek találja magát.
Mindenkinek a természetében van valami, ami visszatetszést keltene, ha szabadon nyilvánítaná.
Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.
Az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni – holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk.
A részvét pillanatok alatt elpárolog az emberekből.
Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát.
A túlpörgetett élet, amiből teljesen hiányzik az odafigyelés, előbb-utóbb lerontja az emberek önértékelését. Az emberek nagy része nem engedi, hogy kifejlődjön benne az együttérzés, mert az kényelmetlenségekkel járhat, megváltoztatja az életet. De akiben nincs együttérzés, annak számára kizárólag fekete és fehér a világ. Akiben viszont van, annak milliárd színű.
Az ember azt, mit át nem érez,
Otromba gúnyba fojtja csak,
Mi jó és szép, azon kacag,
Mit meg nem ért: leszólja dohogva.
Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.
Vannak emberek, kik egyáltalán nem tévednek, mert semmilyen okos célt nem tűznek ki maguk elé.
Az ambíció igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény emberek monopolizálják. Ha az ambíció a magasabb szférákba kerül, ott már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve édes ízű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.
Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.
A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel mindig mások csodálatának függvénye, s mert ez a csodálat tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesítményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semmivé válhatnak.