Az idő egy fogalom az elmédben. […] Akkor jelenik meg a gond, amikor korlátok közé szorítod magad.
Az összes [szent] szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás előfeltétele a nyugodt elme; ebből következően azt tanítják, hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer ezt megértette az ember, semmi szükség a könyvek végnélküli olvasgatására.
Ha az ember tisztátalan elmével szól vagy cselekszik, a szenvedés úgy követi, mint a kocsiba fogott igásállatot a kerék.
Az emberek azt hiszik, hogy birtokolnak egy elmét, pedig az elméjük az, ami fogva tartja őket.
Mindig az az otthonom, ahol vagyok. Az otthonom az elmémben van. A gondolataim az otthonom. A dolgok, amiket gondolok, az az otthonom.
A mindennapi életben az elme képes egyik gondolatról átlépni a másikra, egyik tárgyról a következőre, de amikor egy halálos küzdelem során szembetaláljuk magunkat egy ellenféllel, az elménk elveszíti a mozgékonyságát, ragaszkodó lesz, és leáll. Ez a probléma mindenki rémálma.
Olyan legyen az elméd, amelynek nincs igazi nyughelye, hanem szabadon áramlik, és figyelmen kívül hagyja a korlátainkat és megkülönböztetéseinket. Ne akarj kijelölni neki egy helyet, engedd, hogy az egész testedet betöltse, hogy szabadon áramolhasson a létezésed teljességében! Ne engedd, hogy kapaszkodjon vagy ragaszkodó legyen! Az „ami van”-ra úgy tekints, hogy minek kellene lennie. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek érzelmeid, csak azt, hogy ezeknek nem szabad ragadósnak vagy blokkoltnak lenniük.
Ha azt gondolod, irányíthatod a saját elméd, meglepetéseim vannak számodra. A helyzet ugyanis az, hogy valójában esetenként semmivel nincs nagyobb hatalmad a saját gondolataid és cselekedeteid felett, mint más emberek gondolatai és cselekedetei felett.
Ezt teszi az elménk, amikor a problémákra fókuszálunk: felnagyítja őket. Minél jobban aggódtam, annál bizonytalanabbnak és túlterheltebbnek éreztem magam. Minél többet gondolkodtam, annál nagyobb bénultságot éreztem magamban.
Létezik a meditációnak néhány olyan fajtája, mely segíthet felülkerekedni az elmén, vagy kikerülni azt, mint például a Vipasszána meditáció, mely során az ember órákig ül elmélyülésben, míg el nem éri a belső nyugvópontot.
Az elménk bármilyen feladatot el tud végezni, amit csak kiszabunk neki, ám általában csak kis, jelentéktelen dolgokkal bízzuk meg, ahelyett, hogy nagy és fontos feladatokat adnánk neki.
Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra.
Ugyanaz a tudatosság teremt egészséget és gazdagságot, mint amely betegséget és szegénységet. Bármibe egyezz bele, bármit is fogadj el igaznak, megjeleníted.
