Feszül a csend, ma is hazakísért,
ül az ágyamon.
Lebben a függöny, játszik a fény
a vállamon.
Ide csak állni jár az idő, vagy meg sem
érkezik.
Ó hogy várlak, csak várlak,
miért nem vagy itt?
Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.
Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél
Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél.
Szép arcát gyengéd nap csókolja,
Hozzáhajol az erdő lombja.
Szél szelíd szava búcsúztatja,
Felkészíti az útra,
Ahonnan senki soha
Nem küld jelet, nem tér vissza.
Hiába várom,
Tudom, örök a hosszú álom.
Jó időben, jó helyen,
Kell, hogy egyszer jobb legyen.
Talán fordul majd a világ.
Egyszer minden összejön,
A jószerencse rám köszön.
Összes részlet mind összeáll… a jó út ránk talál.
Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében.
Ember, a világból csak
A sajátod érdekel,
A szükség határát, ó, ritkán hagytad el.
Azon túl szintén van világ,
Gondolhatod, ott gondolnak rád,
S értük a mindent jól vigyázd!
Hányszor éreztem, hogy fázol velem,
Már a kezem sem nyúlt feléd.
Még egyszer hozzám értél, megszorítottál,
Azt mondtad, nem engedsz el, mégis itt hagytál.
Néha még az égen kereslek.
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek.
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám.
Éreznem kell az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
Egy ismerős pillantás.
Ablakból kémlelt, édes Mennyország,
Titokban nézted furcsa járását,
Álmodtál róla, nem vált valóra,
Csak nézted, hogyan megy tovább.
Eljön az idő, amikor mindenki sorsa ugyanolyanná válik
Szerintem egyedül fogok meghalni a szobámban
Engedd, hogy elvezesselek
Egy olyan helyre, ahol
Senki nem fog bántani
Biztonságban vagy itt velem
Nézz fel az égre! Minden csillag okkal ragyog odafent, akárcsak én, de én darabokra hullok.
A szívem mélyén elhervadt már minden virág,
De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát,
Ha bajban vagyok, elég az, ha rá gondolhatok,
Hisz nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok.
Az első iszonyú fontos lépés az, hogy megtanulunk állni,
állva várni, és így közbejöhet bármi, meg tudsz majd állni.
És ennek tényleg hasznát veszed,
amikor majd a dolgaidat egymás után teszed.
Hogyha most tanulnék írni,
és ha megint tudnék sírni,
talán megfogadnám jó anyám szavát.
Nem kérhetem a telet, hogy meghagyjon egy rózsabokrot,
Nem kérhetek egy szilfát, hogy körtét teremjen,
Nem kérhetem az örökkévalót egy halandótól,
És ezer gyöngyöt csináljon, mielőtt mocskos lesz.
Ó, szerelmem, nagyon fáj,
Hogy többé már nem hiszel az ígéreteimnek.
A mesebeli királyfi
Sohasem tűnt fel,
És akkor te megérkeztél.
Visszaadtad hitem
Versek és virágok nélkül,
Hiánnyal és hibákkal,
De egyenesen állva,
És ott van valami,
Valami benned, valami kettőnk között,
Ami nem hagy nyugodni.
Próbálok számot vetni az életemmel.
Nem fognál kézen,
És vinnél valami új helyre?
Nem tudom, ki vagy,
De hozzád tartozom.