Soha többé ne lássam a napot
És ne lássam többé a mosolyod
Legyünk halottak
Az élettől távol
Csak csukd le a szemem
Fogj erősen
És temess el mélyen a szívedben.
Úgy feküdj le, hogy legyen miért felkelned.
Felkötöm magamat egy cérnaszálra,
Minthogy olyan legyek, akinek nem lehet álma,
Ha kell, elmegyek innen, én nem leszek gyáva,
Már jegyet váltottam az álomvilágba.
Képzeld el, hogy ott van, benned él,
hogy néha bármit megtennél,
hogy végül megtaláld a fényt az alagút végén.
Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag,
A múltad beszédes, a jövőd hallgatag.
Egyszerre sivatag, egyszerre dzsungel,
Jövőd még nincsen, a múltad már nem kell.
Forró nyár volt, s hosszú útra mentek,
Trombita szólt, és harci dob pergett.
Büszke zászlók a szélben táncra keltek,
Nem tudhatták, vesztükbe menetelnek.
Minden érzés más, minden ember változik,
Van, ami örök, és van, ami csak távozik.
Van, ami szép, olykor megható,
A lélek szava, mi felmutatható.
Bohóc vagyok, könnyen mossa sminkemet,
Kinek súlya kezén, mégis könnyen integet,
Szomorú az arca, de te boldognak láthatod,
Talán nincs is, ami elűzi a bánatod.
Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk,
lesz verandánk és azon két ágy, és azon fekszünk,
és fákat nézünk, és arra gondolunk, hogy mi is egyszer
fák leszünk majd, és hogy te fogsz törődni a kerttel.
Van pár pillanat, amiért megéri élni,
Látszólag semmiség, az ember mégis érzi.
Jó pár pillanat, van belőle bőven:
Kettesben kézen fogva, mezítláb a fűben,
Mikor megszűnik minden, nem számít semmi,
Pont így, pont most veled szeretnék lenni.
Te meg nem felejtesz el, én meg nem talállak meg,
Soha többé nem találunk élőlényeket.
(…)
Akármilyen nyilat lősz ki, akárhová megy,
Soha többé nem talál el élőlényeket.
Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell,
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni,
Magaddal törődj csak, más senkivel.
Az én tengeremen csak egy hajó van,
és ott úszik, a víz bárhogy is dobálja,
és ha nagy ritkán csendesség van,
azt mondja, hogy az az ő boldogsága.
Szerelmem vagy,
Neked én adok nevet,
És az a varázslat köröttünk lebeg.
Bánatot, sebet, mindent levedlek,
Ha megölsz is érte,
Én akkor is szeretlek.
Te most könnyet se ejts, nem érdemes,
De ha jó fajta bort töltenél,
Locsolj egy kortyot a földre, komám,
Akkor tudom majd, hogy szerettél.
Mint kicsikart szó a haldoklóból
– hol a kincs vagy ki a gyilkos -,
olyan nehezen mondom, hogy „szeretlek”.
Nálad a víz, nálam a szél.
Elpusztulhat minden, ha mindez összeér,
Mégis vízért sír a szél.
Kevés az ember, sok az emberszerű lény,
Sötét szobában épp csak dereng a lámpafény.
Az élet szép, csak te, Világ vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket.
Szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret.