A végén már odáig jutottam, hogy elszakadtam mindentől és mindenkitől. Akkor láttam be, hogy nincs értelme ilyen messzire és ilyen gyorsan futni, ha a végén nem vár senki.
Az élet siralomvölgy. A szerelem bűn. A gyönyör átok, a kéj a romlásnak és rothadásnak oka.
A tudomány nem vált meg bennünket. Az ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad. Az élet céltalan.
A csalódásokból mindig tudtam tanulni, talpra állni, erősen kijönni belőle, a korrekciós sikerek rendbe rakták a megelőző csalódást.
Voltak bűneim, zaklatott életem (…). Egy dolog azonban mindig, máig mindent lenyom a laton: az én szakadatlan, nagy bolondos ragaszkodásom Magához. De Maga ezt sohse látta, hitte, értékelte eléggé. Hát most már mind a ketten belehalhatunk abba, hogy egymást egymásért, magunknak meg nem becsültük.
A Fenegyerek közel sem volt a legsikeresebb mozifilmünk, bár szerintem se a történet, se a rendezés nem az általam alkotott figurát idézte. Az egész sokkal sötétebb volt, leginkább rá és az egyház kapcsolatára épített. Ez nem az általam ismert Fenegyerek.
Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot…
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!…
Az emberszív ilyen: törten is él tovább.
Mit mondhatnál, mit mondhatnék én?
Túl sokat beszéltünk
a semmiről, a felszínen
sok hajó és vitorlás
a vízben áll, nem halad,
apály volt ma egész nap.
Nem érdekel, most nem zavar, hogy nem vagy már olyan,
Hogy éppen annyi folt, ahány tüske van,
és nem érdekel, hogy nem érlek el, nincs mit mondanom.
Nincs mit mondanom, nincs mit mondanom.
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.
A szíved egyszerűen összetörik, ennyi az egész. De nem ítélkezhetsz, nem mutogathatsz a másikra. Ha szerencsés vagy, megtalálod azt, aki értékelni tud.
Túl sok volt a para ami ért ezért nincsen bennem már szimpátia, én
Elmegyek én bárhova ha hívnak
Mert érezni akarom amit régen
De már régen tönkrement
Valami bent
Valami bent
Valaki bennem
Azért nem találom a helyemet, mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy azoknak a gyerekei, akiket megkértem arra, hozzanak nekem egy kávét és egy kiflit párizsival, azoknak a gyerekei ma megmondják nekem, hogy hogyan kellene csinálnom valamit. Mert ők ma már színigazgatók és kulturális attasék.
Számíts a csalódásra és akkor sosem fogsz csalódni.
A majdnem hisztérikusan viselkedő lányok rohama az akkori idők egyik legrémisztőbb élménye volt számomra. Elképzelhetetlenül durvák voltak. Ha elhatároztuk, hogy bemegyünk egy üzletbe körülnézni, mit lehetne ott kapni, a rajongóink azonnal fölismertek bennünket, és csaknem lerombolták a helyiséget. Egyszerűen szétszedtek mindent. Pultokat borítottak fel, ablakot törtek, pénztárgépeket döntöttek le. Mi pedig csak néhány ruhát szerettünk volna megnézni! Amikor ezek a rohamok elkezdődtek, az őrjöngés, a rajongás, a közfeltűnés nagyobb volt, semhogy megbírkózhattunk volna vele.
Utólag az ember könnyen mondhat nagyot, de életemben nem játszottam olyan jól a magyar bajnokságban, mint 72-ben. Béla bácsi nem vitt ki… Csalódás volt, persze, hogy csalódás. Nem hiszem, hogy szerénytelen volnék, hogyha azt mondom, öt játékosnál jobb voltam a tizenegyből. De ez benne van… Az embernek a pofonok sem ártanak időnként.
Az ember általában frusztrálttá és csalódottá válik, ha nem látja, hogyan fog megvalósulni az álma. Sőt, kételkedni kezd. A kétely pedig újabb csalódottságot szül. Fogd hát a kételyeid, és változtasd hitté.