Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.
A család az, akiért harcolsz, és akik hajlandóak érted harcolni.
A szüleim minden este főztek, felváltva. Vacsora közben kötelező volt mindenkinek elmesélnie egy történetet. Szóval, amikor egy beszélgetős műsorban veszek részt, az kicsit olyan érzés, mintha otthon, egy családi vacsorán lennék, ami elég jó.
Ami engem illet, számomra már nem jelent gondot, hogy a szüleim olyan életet élnek, amilyent élnek, elfogadom, hogy ez az övéké. De azt is tudom, hogy egy adott szempontból – érzelmi szempontból – nem szeretnék ilyen életet élni. És ezzel sincs gondom. Emberek, és ez az ő életük. Én ezt tiszteletben tartom, elfogadom, annak ellenére, hogy feltételezem, nem lesz jó vége.
Vannak pillanatok, amikor kétségbe vonom, hogy a családom képes a megváltásra. (…) Mégis midőn már lemondanék róluk, megpillantom a jóság szikráját, ami ismét hittel tölt el.
A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs.
A számunkra fontos személyekért a legkönnyebb változtatni. A családomért, szeretteimért bármikor szívesen vállalok kockázatot.
A szüleim népes családjában hosszú évekig én voltam az egyetlen gyerek. Nagyon szerettek engem, vigyáztak rám. Úgy látszik, eleget kaptam tőlük szeretetből, hogy az életem végéig kitartson, és adjak belőle másoknak is.
A mi családunkban természetes volt, hogy aki bajban van vagy elszegényedik, azt nem szabad magára hagyni.
A családdal kapcsolatos élményeket sokszor újraélném, és itt nemcsak a nagy eseményekre gondolok, hanem az egyszerű hétköznapokra is. Néha azt szeretném, hogy minél lassabban nőjenek a gyerekek, próbálom elraktározni azt a sok örömöt, amit szereznek.
Ha egy szuperhős nem tudja megmenteni a családját, akkor nem is igazi hős.
Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely únt gát, előtte függött…
S feltárult végül a való hidegen: és
meghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?
A függöny felpördült, és én még egyre vártam.
Költőien hangzik talán, hogy ugyan nem volt egy kis, meghitt családom, de mindig egy nagy családban éltem.
Az apám mindig a jóra tanított, és ezért mindig hálás leszek neki. Meg tudom becsülni mindazt, amim van, az erőfeszítéseiket azért, hogy igazi otthonunk legyen, hiszen mi is egy egyszerű család vagyunk. Mindkét szülőm dolgozott, és a bérükből jókora részt az én gokartozásomra költötték, mindennek visszafizetésére jóformán az egyetlen út az volt, hogy megnyertem a versenyeket. Látni az apám arcát a győzelmeim után volt a legjobb elismerés, amit adhatott nekem.
A család nagyon fontos, és minden nehézség dacára a szeretet teszi értékessé.
Miért olyan sok a válás manapság? Azért, mert már nem nagycsaládokban élünk. Régen úgy volt, hogy amikor egy férfi és egy nő összeházasodott, az asszony sokkal több rokonnal beszélgethetett mindenféléről. A férj pedig sokkal több havernak mesélhetett ostoba vicceket. A legtöbben azonban, ha megházasodunk, csak egy új társat jelentünk a másiknak. A férjnek lesz egy új haverja, de az egy nő. A feleségnek lesz még valakije, akivel mindenféléről beszélgethet, de az egy férfi.
A család jelenlegi kultuszát kiváltó legkényszerítőbb ok kétségkívül abban keresendő, hogy a bürokráciának szüksége van a kapcsolatok szilárd hierarchiájára, valamint a tekintély és a hatalom támpontjaként szolgáló negyven millió családi otthon által kordában tartott ifjúságra.
A boldogsághoz vezető út magában foglalja, hogy jó viszonyban legyünk szüleinkkel, vagy azokkal, akik felneveltek minket.