Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél, hanem ha megtaláltad a kimeríthetetlent.
Örökre felejtsd el azt az elképzelést, hogy az út valami cél elérésének a módja. Valójában minden lépésünk megérkezés. Minden reggel mondd el magadban: „megérkeztem”.
Sokan csak vakon tapogatózunk egész életünkben egy cél után, végül oly sokat vélünk találni, hogy rá kell jönnünk, egyiket sem érjük el igazán.
Egy ember élete mit sem ér cél nélkül. Cél nélkül nincs miért reggel felkelnie.
A vég csak képzeletben létezik, cél, amit kitalálsz magadnak, hogy mozgásban maradj, de elérkezik a pillanat, amikor rájössz, hogy sosem érheted el.
Az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem éred el a célokat, hanem, ha nincsenek céljaid.
Semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen.
Az életnek két célja lehet: először elérni, amit akarunk, s ezután örülni neki. Csak a legbölcsebbek teljesítik a másodikat.
Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.
Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt, csak egyet ne: a boldogságot.
Még a leglassúbb is, ha célját nem téveszti szem elől, szaporábban halad, mint az, aki céltalan bolyong.
Célod beteljesülése után egy dolgot mindenképpen hiányolni fogsz: a vándorlást a cél felé.
Mindenki azt hiszi, hogy a földi élet célja az, hogy teljesítsünk valami tervet. Senki sem kérdezi, hogy ez a terv az övé-e, vagy valaki más alkotta. Gyűjtik a tapasztalatokat, az emlékeket, a dolgokat, mások ötleteit, és többet gyűjtenek, mint amennyit elbírnak. És közben megfeledkeznek az álmukról.