Aki keresésre indul, el akarja érni a célját. De miféle zarándok utasítana vissza étket és ágyat az útja során? Ne irigyelj hosszú utamért. Ha nem volnék utazó, sosem találtam volna rá tengered partjára
Cél idézetek
Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
Abban a pillanatban, hogy kiválasztunk egy utat, a többi eltűnik.
Két módja van annak, hogy magasabb méltóságokba kerüljünk, az, amit egyenes útnak, vagy kitaposott útnak nevezünk, és a kerülő út, vagy görbe út. Emez a rövidebb.
A vagyon és a befolyás nem javítják a hangulatot, ha utána már azonnal a következő cél lebeg a szemünk előtt.
Minden embernek szüksége van valamilyen célra az életben, amit tiszteletben tart és büszke, hogy dolgozik érte, mert csak úgy maradhat egészséges.
Ide figyelj, odahaza volt nekünk a kertben egy magas diófánk. Nehéz volt rá fölmászni, a törzséről visszacsúsztam, mindig lehorzsoltam a térdem. De én nagyon szerettem a fa tetején üldögélni, egy nap többször is fölmásztam rá. Aztán egyszer a nagyanyám meglepett egy kislétrával, odatámasztotta a fa alá, kényelmesen fölsétálhattam rajta, akár a lépcsőn. Néhányszor kipróbáltam, aztán bevittem a kislétrát a fészerbe. Szegény nagyanyám nem értette, de te érted, ugye?
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
A cél olyan, mint a sarkcsillag: ráállítod az iránytűdet, és amikor letérsz az utadról, segít visszatalálni.
Nem az számít, honnan indulsz, hanem az, hogy milyen döntéseket hozol arról, hogy hová akarsz végül eljutni.
Néhány ismerőse egész életében arról panaszkodik, hogy nincs választása, mások pedig a többiek döntéseit kritizálják. De a harcos mindig tettekre váltja a gondolatait. Előfordul, hogy rossz célt választ magának. Ilyenkor szó nélkül megfizeti hibája árát. Máskor letér az útról, és rengeteg időt veszít, míg visszatér eredeti tervéhez. De a harcos tudja, mit akar.
Vannak dolgok, amiket egyedül kell megtennünk. Ha át akarjuk ugrani az előttünk tátongó mélységes szakadékot, akkor nekifutás közben csak a saját hitünk adhat erőt. Nekünk kell ugranunk, és hinnünk kell önmagunkban.
A cél szentesíti az eszközt.
A jelenleg általános önmegvalósítási cél nem járható út. Ha valakinek az a kizárólagos feladata, hogy mindig kivívja magának a legjobbat, akkor az élet túlhajszolttá és túlságosan magányossá válik, így bukásra van ítélve. Ehelyett azt kell éreznie az embernek, hogy létezésének magasztosabb célja van, és ez a gondolat megszabadítja a rá nehezedő nyomás egy részétől.
Legyél olyan, mint egy postabélyeg! Addig tapadj rá valamire, míg célba nem érsz!
Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél, hanem ha megtaláltad a kimeríthetetlent.
Örökre felejtsd el azt az elképzelést, hogy az út valami cél elérésének a módja. Valójában minden lépésünk megérkezés. Minden reggel mondd el magadban: „megérkeztem”.
Sokan csak vakon tapogatózunk egész életünkben egy cél után, végül oly sokat vélünk találni, hogy rá kell jönnünk, egyiket sem érjük el igazán.
