Mindenki bűnös az életben. Bűnösök vagyunk és nincs idő, hogy még e világon megfizessünk bűneinkért. Próbálunk elvegyülni a tömegben, próbálunk ismeretlen arcok, ruhák közt elbújni, mintha mi is csak apró, tehetetlen mellékszereplői lennénk az élet gyötrelmeinek. És abban a pillanatban, hogy meglátunk egy aprócska reménysugarat, mindenkiről megfeledkezve, saját feloldozásunkért kiáltunk. De önző kiáltásaink biztosan süket fülekre találnak, megtépázva bennünk a hitet, hogy nem vagyunk egyedül.
Piti bűnöző voltam, rengeteg rossz dolgot követtem el. Beismerem. Ha mindegy egyes embertől bocsánatot kérhetnék, akkor persze, hogy megtenném.
Karodra írták, hogy „Bűn az élet”,
Nevettél rajta, s a bőröd égett.
Aki száz meg százezert rabol,
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerített.
Nem vagyunk mindig annyira bűnösök, mint amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek sem, mint ahogy hinni szeretnénk.
Lopni valami nagyon vidám és mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogító, mint amilyen borús, szomorú és keserű az ellentéte: a tisztes kenyérkereső munka.
Vannak olyan férfiak, akik úgy vélik, uralkodhatnak a feleségük fölött, és erőszakot alkalmaznak velük szemben, csak hogy megerősítsék magukban a felsőbbrendűségük mítoszát. Nem véletlen, hogy minden háborút, ami a történelmet meghatározta, férfiak robbantottak ki, és a statisztikák tanúsága szerint a sorozatgyilkosok túlnyomó többsége is közülük kerül ki.









