Utolsó érintés, utolsó tévesztés,
Amit megőrzünk egymásból, az álomszép.
Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj,
Hogy eltemettük: róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.
Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem – annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.
Ha akár csak egy percre is el kell válnunk egymástól, testünk és lelkünk minden apró alkotóelemét gyötrelmes zokogás rázza, míg újra vissza nem kapjuk egymást. És szívesen halnék akár ezer halált, ha ezzel megmenthetném őt egytől is.
Ami volt, szép volt, ami lesz, legyen. Fáj elmenni, de csodálatos vágyakozni az ismeretlen után is.
Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem…
Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja.
Elbúcsúzom, de ott leszek,
Ahol a szél zúg, a nap nevet.
Elbúcsúzom, de itt marad
Belőlem néhány pillanat.
Ilyen nem voltál még soha,
mint ott, abban a búcsúpercben.
Szeretlek… peron, éjszaka,
bánattól hideg kéz kezemben…
Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz.
Az ember valódi énje az ismerkedős kampányidőszakban gyakran nem mutatja meg magát. A búcsúzásnál mindig.