49 idézet
Úgy képzelem, hogy az egyik legjobb barátom mond majd egy rövid búcsúbeszédet, nagyjából ilyesmit: „Danikám, sajnos ez már nem kamu, immáron nem vagy más, mint por és hamu.” Ennyi elég is lesz, utána mindenki felbont egy sört, és isznak egyet az emlékemre.
Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.
Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek. (…) Látom a világmindenség rettentő térségeit, amelyek körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok láncolva anélkül, hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adatott kevéske idő miért éppen az előttem is volt és utánam tovább folytatódó örökkévalóságnak erre a pillanatára lett kijelölve.
Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.
Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.
Sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész.
A lefűrészelt csövűt lassan fejemhez szegezem,
A szememet lecsukom és a művem befejezem.
Ne haragudj, de meghalok,
mert élek – egyszerű dolog.
Ha jó, ha rossz: majd megszokod.
Azt mondják:
„olyankor” lehull egy csillag.
Ihaj-csuhaj, hulló csillag,
ihaj-csuhaj, megvakítlak
egy kicsikét, égi ég,
éppen csak egy kicsikét,
úgyis marad teneked elég.
Apám azt mondta, hogy ez a világ csak felkészülés a következőre. És csak annyit kérhetünk, hogy úgy hagyjuk el, hogy szerettünk és szerettek.
Ha egy bűn büntetlen marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, hogy kik voltunk, és mit tettünk.
Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Szeretném, ha tudnád, hogy egész életemben szerettelek. Már azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek. Te a részem vagy. Meg fogok halni. (…) A holnap éppolyan alkalmas a halálra, mint akármelyik másik nap.
Amikor az élet nem sóvárog már a lét után, egyenes úton halad a megsemmisülés felé.
Az utolsó szavak azoknak a bolondoknak valók, akik nem beszéltek eleget életükben.
Az én testem megtört, most már el kell engedned. Apáimhoz megyek. És az ő dicső körükben sem kell majd szégyenkeznem.
– Nem hittem, hogy egy tünde oldalán küzdve halok meg.
– S ha azt mondanánk, hogy egy barát oldalán?
– Igen, azt vállalom.
Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó… jó ismerős,
kitől el sose válnék –
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.
Kész vagyok a teremtővel való találkozásra. Hogy a Teremtő felkészült-e erre a megpróbáltatásra, az más kérdés.
Te most könnyet se ejts, nem érdemes,
De ha jó fajta bort töltenél,
Locsolj egy kortyot a földre, komám,
Akkor tudom majd, hogy szerettél.
