Olyan ízléstelen művi úton meghosszabbítani az életet. Én megtettem, ami itt az én dolgom volt. Most pedig ideje elmenni. Akkor pedig inkább elegánsan távozom.
Búcsú az élettől idézetek
53 idézet
A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. (…) A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen… kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
Mindenkire rákerül a sor – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.
Nem szeretném, ha a temetésemen bármilyen fotót kitennének rólam. Inkább azt szeretném, hogy ott legyen az a rajz, ami engem egy barna öves, alaptörvényt olvasó, ju-jitsuzó Fulham-borzként – ez az angol focicsapat kabalaállata – ábrázol. Ez a kép teljesen én vagyok.
Úgy képzelem, hogy az egyik legjobb barátom mond majd egy rövid búcsúbeszédet, nagyjából ilyesmit: „Danikám, sajnos ez már nem kamu, immáron nem vagy más, mint por és hamu.” Ennyi elég is lesz, utána mindenki felbont egy sört, és isznak egyet az emlékemre.
Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.
Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek. (…) Látom a világmindenség rettentő térségeit, amelyek körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok láncolva anélkül, hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adatott kevéske idő miért éppen az előttem is volt és utánam tovább folytatódó örökkévalóságnak erre a pillanatára lett kijelölve.
Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.
Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.
Sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész.
A lefűrészelt csövűt lassan fejemhez szegezem,
A szememet lecsukom és a művem befejezem.
Ne haragudj, de meghalok,
mert élek – egyszerű dolog.
Ha jó, ha rossz: majd megszokod.
Azt mondják:
„olyankor” lehull egy csillag.
Ihaj-csuhaj, hulló csillag,
ihaj-csuhaj, megvakítlak
egy kicsikét, égi ég,
éppen csak egy kicsikét,
úgyis marad teneked elég.
Apám azt mondta, hogy ez a világ csak felkészülés a következőre. És csak annyit kérhetünk, hogy úgy hagyjuk el, hogy szerettünk és szerettek.
Ha egy bűn büntetlen marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, hogy kik voltunk, és mit tettünk.
Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Szeretném, ha tudnád, hogy egész életemben szerettelek. Már azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek. Te a részem vagy. Meg fogok halni. (…) A holnap éppolyan alkalmas a halálra, mint akármelyik másik nap.
Amikor az élet nem sóvárog már a lét után, egyenes úton halad a megsemmisülés felé.
Az utolsó szavak azoknak a bolondoknak valók, akik nem beszéltek eleget életükben.
Az én testem megtört, most már el kell engedned. Apáimhoz megyek. És az ő dicső körükben sem kell majd szégyenkeznem.
– Nem hittem, hogy egy tünde oldalán küzdve halok meg.
– S ha azt mondanánk, hogy egy barát oldalán?
– Igen, azt vállalom.