Az ébrenlét más embereké, csak az álom a mienk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt.
Úgy érezte, az egész élete álom, s néha elgondolkodott afelől, vajon kinek az álma lehet, és hogy az illető élvezi-e.
Szeretem az álmokat, még a rémálmokat is! – torkolta le őket a princetta. – Álmok nélkül mihez kezdenénk?
De álmodni jó.
Lehet, hogy nem több az egész,
egy ártatlan kis illúzió,
mégis többet ér mindennél.
Mindenkinek megvan a maga időgépe. Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.
Hiszek az álmokban. Hiszem, hogy ezen a bolygón minden éjszaka megálmodják azt, ami van, volt és lehet. Hiszek abban, hogy bármi is történjen az álmainkban, az semmiben sem különbözik attól, ami az ébrenlétünk során történik velünk, és semmiben sem lényegtelenebb annál. Hiszem, hogy az álmok állnak a legközelebb ahhoz, ami a jelen korban élő embereknek rendelkezésére áll az időutazáshoz. Hiszem, hogy álmainkban képesek vagyunk ellátogatni a múltunkba, a jelenünkbe, a jövőnkbe. Hiszem, hogy álmomban már láttam életemnek azt a felét, ami a valóságban még nem játszódott le.
Nem jobb, ha megmaradunk az álomnál és nem hagyjuk, hogy lerombolja a valóság?
Bár látszólag nincs köze a valósághoz, az álom mégis kötődik az élet nagy érdekeihez; regresszív hallucinációk segítségével megpróbálja pótolni azt, ami hiányzik; és létezését kizárólag annak köszönheti, hogy nagyon nagy szükségünk van az éjszakai alvásra. Másfelől a vicc megpróbál kis örömmennyiségekre szert tenni pszichikai apparátusunk szabad és akadálytalan működéseiből. (…) Az álomnak az az elsődleges feladata, hogy védjen minket a fájdalommal szemben, a vicc viszont arra szolgál, hogy gyönyörűséget szerezzen nekünk; ebben a két funkcióban valamennyi pszichikai funkciónk találkozik.
					










