Ha már nagyon vágysz a szép után, s arra, hogy elfeledhessed az embereket: gyere induljunk meg a Maroson fölfele.
Wass Albert
1908. jan. 8. - 1998. febr. 17.
kétszeres Baumgarten-díjas erdélyi magyar író és költő
Gondoltál már arra, milyen lenne, ha a nap egyszer csak megállana az égen?
Megállana, és nem mozdulna többet. Minden megállana: a patak, a szél, a fű
növése, az ember lába, minden. A madár a levegőben. A hal a vízben. Amit az
ember gondol, és minden. Milyen lenne? Úgy elgondolkoztam ezen néha:
semmivel sem lenne több, mint amikor egy ember meghal. Valaki. Nem is egy
ember, csak úgy: egy ember. Valaki. Aki hozzád tartozik. Aki minden. Aki a
mindennél is több. Én azt hiszem, ez olyan egy kicsit, mint amikor a világnak vége
van.
A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.
Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. Nem leli meg a helyes szemszöget, ahogyan nézni kellene. Valahogy így. Mint ahogy nem tudunk örvendeni az örömnek sem, ha nincs akinek elmondjuk. Megkeseredik az öröm az ember szájában, ha sokáig ott ül és nem tud kijönni. Ugyanígy fonnyad el az élet szépsége is, ha az ember egymagában van vele. Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.
Sokszor a szavak hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak néha csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket, és készen van a baj.
Szomorú, ha az ember jót akar, de elkésik vele.
Tudod, milyen az, amikor egy ház üres? Félelmetes az. Az ember áll benne és érzi, hogy a ház nem él. Halott. Üres.
Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené létezésünk ezen a világon.
Minden azon múlik, hogyan nézzük azt az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek nevezünk.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.
Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele…
Az életünk egy furcsa kis mese.
Az embereknek hitre van szükségük ahhoz, hogy élni tudjanak. Hinniük kell valamiben, máskülönben elvesztek.
Az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk.
Az emberfélének két élete van. Az egyikben mindig álmodik, a másikban pedig eltemeti, amit álmodott.
Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk.
Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind a kettő ugyanaz?
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek.
Adjátok vissza az én hegyeimet!
Nem annak a hangját fogják meghallani, aki nagyobbat ordít, hanem aki igazabbat szól. És nem az lesz a legokosabb ember, aki a gyűlöletet tudja, hanem az, aki a szeretetet és a megértést.
Némely ember mérföldeket halad téves irányba, anélkül, hogy elfáradna. Aztán mikor csak néhány lépést kell tennie, hogy jó ösvényre jusson, akkor sokallja. Hiába, ilyenek vagyunk mi, emberek.
A világnak van baja. Nem arra való, hogy emberek éljenek benne.
