Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével.
Eridj ki az erdőre, a mezőre, folyó mellé, vagy föl a hegyre, […] nézd meg a virágokat, simogasd meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
A legjobb feleség vagy, akit férfi kívánhat magának, bölcs, mint egy kígyó, és szelíd, mint a galamb. De pillanatnyilag elegem van a kígyókból meg a galambokból.
Nagy, puha csend terült a házra, az erdőre, a hegyekre. Szinte hallani lehetett a hóhullást odakint, ahogy hullott, hullott, sűrűn és puhán, szünet nélkül.
A mai fiatalok már szakállal és ráncos homlokkal jönnek a világra. Ez a baj. A legegyszerűbb dolgokon is össze-vissza töprengenek és ezzel elködösítik a fogalmakat.
Miféle becsület az, amelyik nem kell a világnak? Miféle világ az, amelyiknek nem kell becsület?
A gyermek lelke olyan, mint a tükör, mely váltakozva fordul új és új irányba s fényt keres, napok, holdak, csillagok, vagy pislogó gyertyák fényét, mit önmagáról visszatükrözhessen.
Ez a legkülönösebb az emberben… A fontos szavak csak akkor jönnek a nyelvére, amikor már nem tudja őket kimondani.
Nem sopánkodni kell, mint ahogy azt az öregek teszik, és nem tétlenül csavarogni tavasszal és nyáron, mint ahogy azt a kölyök csinálja, hanem dolgozni kell, fáradni kell, gyűjteni kell, és így győzni le nyáron már a telet, ami jön.
Ahol nincs otthon az ember, ott nincs kedv. És ahol nincs kedv, ott nincs élet és nincs gyermek. És ahol, ezek nincsenek, ott nincs semmi a világon.
Az ellenség egy ember, akit nem ismerünk, s aki nem ismer bennünket, de aki mégis ellenség, mert egy olyan egyenruhát visel, amelyik egyenruhának a gazdája a mi pusztulásunkat akarja.
A nép olyan, mint a birka, tiszteletes úr. Ha jó pásztor tereli őket, mennek engedelmesen, s meg is híznak mellette. Ha hitvány a pásztor, elbitangol a nyáj.
Mikor már mondani kell valamit, akkor jobb, ha az ember nem mond semmit.
Minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna, és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Akár megnyerik, akár elvesztik, a háborúban csak veszíteni lehet.
– Miből él itt?
– Isten kegyelméből.
– Abból is lehet élni?
– Csak abból lehet.
Aki kényelmes szobában, meleg kályha mellett ismeri csak a telet, az el sem képzelheti, milyen az, amikor az ember éhesen és összekoccanó fogakkal küszködik a hóban, hegyen föl, hegyen le, vad fenyőerdők között, kegyetlen messzeségben emberlakta helytől. Mikor az izzadság ráfagy az ember bőrére, s ahogy szuszog, a tüdeje pattan szét a hideg levegőtől. Mikor minden lépésnél derékig süpped az ember azokon az úttalan utakon, s nemcsak a havat, nem csupán a hideget kell ügyelni, de a plájt magát is, az összevissza csavarodó gerinceket, hogy el ne tévedjen a rengetegben.
Csodálatosan el tudja rendezni az ember magában az élet ütéseit úgy egyedül a tűz mellett, éjszaka.
Ha kifogásaid vannak az emberi közösség ellen: fordíts neki hátat! Vonulj föl a hegyek tetejére, építs kunyhót magadnak, készítsd magadnak a lábbelidet, varrd magad a ruháidat! Ha az emberi társadalomtól semmit el nem fogadsz, szidhatod kedved szerint. De amíg veled született lustaságod előnyeit élvezed, addig hátrányait is tűrd el szótlanul!
