Az, aki csak olvasni tud, nyugodtan nevezhető analfabétának, ha nem tudja, mit olvas.
A minap betértem egy könyvesboltba, hogy lássam a kulturális felhozatalt. Álltak a kötetek a stelázsikon, áttekinthetően, nézegettem őket. Három, értsd: három eladó köszöntött hangos szóval, s kánonban kérdezték: segíthetek? Tűnődésbe estem, hogy hát mégis, miként vehetném igénybe őket. A legszimpatikusabbhoz fordultam, és egy könyvre mutatva kértem, silabizálja ki a címét. Nézze meg, hány oldal. Miről szól? Szépek benne a betűk? Eléggé nagyok? A boltoson elúrhodott a rököny, hebegett, habogott, holott az imént még aktívan segíteni akart. Aggódni kezdtem, hogy elveszítheti élete értelmét, ezért megkértem, legyen oly szerfelett kedves, és mutasson nekem egy A betűt. Reszkető ujjal rábökött. Kedvében akartam járni, ezért hosszan örvendeztem az A-nak. Hogy az milyen finom, sikkes, kupolás betű! A pasas megorrolt rám, s azzal vádolt, hogy hülyét csináltam belőle. Én?!
A regények folyton akkor érnek véget, amikor csúcspontjára hág a szenvedély. Mintha az író nem vágyna tovább időzni hősei és gyávái sorsával. Minden könyv végén elkelne egy függelék, Húsz év múlva címmel. Ez olyan édesül gonosz dolog lenne.
A női lélek olyan kusza, mint a pamutgombolyag, amellyel 4-5 macska gurigázott álló nap.
A szerelmes csók stresszhatást vált ki a szervezetből. Felgyorsul a pulzus, nő a légzésszám, emelkedik a vérnyomás. Egy csók három perccel rövidíti meg az életet.
Megtaláltam a száját, és amikor megcsókoltam, hallottam artériáim vad dobolását a fejemben. Akárha szédület mélységébe merültem volna hirtelen, benne és önmagamban: kettőnk tengerében.
És akkor most megcsókolsz, vagy inkább én tegyem meg e kalandor lépést? Egyelőre semmi többre nem gondoltam. Na jó, ez átlátszó, mint minden, ami nem igaz. Helyesbítek: egyelőre beérem egy csókkal.
Átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet.
Megcsókol, olyképpen, mintha először. Derekamat ölelő keze a fenekemre csúszik. Magához szorít, a levegőbe emel.
Óceáni mélységekig merültem egy olyan csókban, amely gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, amit eleddig e fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Illata, íze, zamata, forrósága, de még teste is volt: párádzó, izmos, feszes, táncolékony. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit simogat, cirógat, ölel; saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét, és összedöndültek szívizmaink.
Különös, az emberi lények imádják ezt csinálni, holott vérnyomáskrízist, végtagremegést, tachycardiát, egyéb kritikus tüneteket okoz. Ráadásul a felek ritkán érik be ennyivel. Amikor ők még azt hiszik, békésen játszadoznak a nyelvükkel, valójában máris féktelenül kalózkodnak, gondolatban és tettleg egyaránt, hiszen a kezek például szabadon maradnak. Szabadon, de nem nyugton. A csók békés jellege megszűnik. A végtagok önállósulása folytán a szervezet maradék nyugalma is felborul. A belső részek bolydultan hullámzanak, áradnak, emelkednek, süllyednek. Hormonok, nedvek zubognak. Kész csoda, hogy a többség túléli.
Fékezett, a járda mellé kormányozta a kocsit, s az még gurult, amikor a kéziféket berántva egymás szájára vetettük magunkat. Fogaim közé haraptam alsó ajkát, s megpróbáltam lenyelni, kiserkenő vérére vágytam. Ő is falánkul fenevad szenvedéllyel csókolta a számat, nyelvemet, szempilláimat; kezünk ölelt, fojtott, simogatott. A különös tüzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak testünkön. Nem bántam az általuk okozott szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegsejtemen a vágy zsarnokoskodott.
Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtelmet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem.
Néha azon tűnődöm, megnyikkannánk-e egyáltalán, ha törvényt hoznának, hogy ezentúl csak lényeges dolgokról lehet beszélni. Ha megtiltanák az üres pótfecsejt.
Megfigyeltem, a felnőttek időnként összetévesztik a szép szavakat a nagy szavakkal. Fogalomzavarodottak. Pedig tudhatnák, mi a különbség. A nagy szavak hazudnak. A szép szavak pedig egyszerűen csak igazak, és néha védtelenné tesznek. Ettől félnek. A néhától.
Nem igaz, hogy ebben a világban nem tudják kitalálni a békét!?
– Nem érem be ábrándozással!
– Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat?
– Úgy, hogy hiszek bennük!
Mindenhol csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz.
Ha az ember folyton csak azon agyal, miképpen védhetné ki a rá leselkedő veszedelmet, mit egyen, igyon, kenjen ellenük, előbb-utóbb holtbiztosan magára idézi a nyavalyát.
Ha az emberek tisztában lennének saját szervezetük működésével, és aszerint élnének, az orvosok álló nap golfozhatnának, már amikor épp nem a munkaközvetítőnél állnak sorban.