Tanuld meg, hogy amíg élsz, addig nem késő semmi.
Az ember nem mondja – viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jó lehet könnyülni. Vannak, akik a szavaktól könnyülnek.
Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, melyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapuló vágyú szeretői – a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét.
Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.
A halott, akit szerettünk, nem olyan emlék, amely árnyékot vetne ránk, élőkre, hanem fényes, szelíd és ragyogó.
Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.
Az eső táncolt, énekelt,
a füvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.
Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat. Mindent… Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon.
Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Egyszerre kell tervezgetni és dolgozni, mert ha valamelyik kimarad a kettő közül, nem teljes az élet.
Az álom ilyen olykor, ilyen gyilkos, ilyen reménytelen, ilyen riasztó, hogy nyöszörögni kell tőle és sikoltani, míg fel nem rázzák az embert.
Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel.
Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.
A kiegészítő erkölcstan és morális irányítás anyámnál maradt: a szennyet nem tűrő magatartás elengedhetetlenségét és a gyalázatot élete árán sem vállaló meg nem alkuvás fontosságát tőle tanultam.
Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.
Senki se kíváncsi rá, milyen boldogító vagy gyilkos közlendővel lép be az otthonába az ember, a neandervölgyi ős nyilván akkor tanult meg könnyezni, mikor először élte át, hogy egymaga diadalmaskodik a hazahurcolt bölény mellett, nincs kivel megosztani a harc élményét, nincs kinek megmutatni sem a zsákmányt, sem a sebeit.
Apámra egyszerűen nem lehetett haragudni, neheztelni sem. Alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek.
Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl.