1947. szeptember 21. -
amerikai író
Felnőtt, de rá kellet jönnie, a felnőttség korántsem olyan, mint amilyennek gyermekfejjel elképzelte. Akkoriban úgy gondolta, eljön majd a nap, amikor dönt, s félreteszi játékait. De egyáltalán nem így történt – csupán az érdeklődés hunyt ki benne irántuk. A játék mind kevesebbet és kevesebbet jelentett, a gyermekkor édes emlékeire az évek pora rárakódott, s azok lassanként feledésbe merültek.
Ha a múltról beszélünk, mindig hamisan keverjük a kártyát.
Létezik-e pokol, vagy mi teremtjük meg a magunk poklát itt a Földön?
Még mindig nem hiszek igazán Istenben, nem hiszek egy valós lényben, akinek tervei vannak velünk és kis feladatokat bíz ránk, mint a Cserkészet, hogy érdemjelvényeket nyerjünk az Élet Nagy Kirándulásán.
Nem hiszem, hogy létezik egy igazi, gondolkodó Isten, aki feljegyzi minden madár halálát Ausztráliában, vagy minden bogárét Indiában, egy Isten, aki nagy aranykönyvébe beleírja minden bűnünket, és ítélkezik felettünk, amikor meghalunk – nem akarok egy olyan Istenben hinni, aki szándékosan rossz embereket teremt, hogy aztán szándékosan elküldje őket megsülni a pokolba, amelyet szintén ő teremtett -, de azt hiszem, hogy kell lennie ott valaminek.
Nem hiszek a hullarabló vámpírokban, a szellemekben és a szörnyekben. És úgy vélem, jó, hogy ilyesmik nem léteznek, mert szerintem az a jóságos Úr sem létezik, aki meg tudna óvni bennünket tőlük.
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva.
Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
Mulatságos, hogy a halál mindenfelől támad. Az ember próbálja kicselezni, az egyik oldalról elbarikádozza magát, a másik oldalról a halál mégis utat talál hozzá.
A megértés néha kikerüli az agyat, és egyenesen a szívből érkezik.
Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát – talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.
A gyerekek hajlamosak az első húsz évben fárasztóan kiborítani, a második húszban lekezelni szüleiket.
A remény jó dolog, talán a legjobb. És a jó dolgok nem halnak meg, miként a rosszak sem élnek örökké.
Az elme számol, a lélek sóvárog, a szív pedig tudja, amit tud.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
