Hiszek a karmában, és abban, hogy minden visszaüt. Tudom, hogy ami történik velem, annak oka van. Nem veszek soha revansot, ha valaki rosszat tesz, az élet megfizet neki érte, a visszavágás, a bosszúállás nem az én feladatom.
A dolgok úgy történnek, ahogyan történniük kell. Ebben hiszek. De ugyanakkor hiszem azt is, hogy nagyon sokat tehetünk sorsunk jobbításáért.
Soha nem tudom, hogy az emberek, akikkel találkozom, szeretnek-e. Kedvelnek, mert híres vagyok, de ha valójában megismernének, nem biztos, hogy barátjukká fogadnának.
Nem gondolunk arra, hogy hosszú távon mi lesz a következménye a tetteinknek. Kitalálunk valami nagyszerű terméket, dolgot, ami most megkönnyíti, az életünket, de nem gondolunk arra, hogy mi lesz harminc év múlva. Nem gondolunk arra az időre, amikor a fákat teljesen kiirtjuk, és már nem lesz több növény.
Emlékszem, anyám volt a szigorú, apám pedig a barátságos szülő. Mindig össze akartam ugrasztani őket. Amikor apám hazajött a munkából, anyám panaszkodott, hogy ezt vagy azt nem csináltam meg. Én pedig váltig állítottam, hogy jó kislány voltam. A legtöbb kislány persze ugyan ezt műveli. Amikor nagyobb lettem, leszoktam erről.
Az apám nagyon vicces ember. Amikor gyerek voltam, nagyon sokat utaztunk, és gyakran komédiázással ütöttük el az időt. Anyukám német származású, és gyakran elveszett az angolban. Mondtam neki valamit, és egyszerűen nem értette. De a humort mindig megértette. Annak valahogy nemzetközi nyelve van. Ezért gondolom azt, hogy Jerry Lewis, Claudette Colbert és Jim Carrey olyan univerzális.
Bizonytalan és néha kissé skizofrén állapot volt, de azért akadt előnye is annak, hogy különböző kultúrák között nőttem fel. Ezáltal differenciáltabban viszonyulok a politika, a háború vagy a barátság kérdéséhez. Megtanultam, hogyan kell kijönni a legkülönbözőbb habitusú emberekkel: vagy a szememet forgatom, vagy humorral reagálok.
A zene minden akadályt legyőz – mindegy, hogy kulturális, nyelvi vagy nemek közti különbségről van-e szó.
Gyerekként nem tudtam, kik azok a celebek. Anyukám operaénekesnő volt, és a család többi tagja is művész. Nem mentünk moziba, bulvár újságokat sem járattak a szüleim. Bár zongorázni tanultam és balettórákat vettem, színésznőként szerettem volna dolgozni – a közönséget megnevettetni azonban kemény munka.
Sosem éreztem magányosnak magam, képes vagyok élvezni, ha egyedül vagyok.
Nem tekintek magamra sikeres nőként, mert ha az ember fent van, onnan csak lefelé vezet az út.
Ha valamit igazán akarok, akkor kitartóan küzdök érte!