Az államok általában minimális előrelátással és maximális butasággal, erőszakossággal és romboló hajlammal rendelkeznek. A minimális pedig csak azért nem nulla, mert az emberek időnként begurulnak, és az útjukban állnak.
Richard Bach
1936. június 23. -
amerikai író
A „nem győzheted le a hivatalt” jelszót a hivatal terjeszti. Ha pár ember egy szál magában elhatározza, hogy legyőzi ezt a gonosz mamuterőt, akkor semmi – érted, semmi! – nem állhat az útjukba.
A gondokat mi idézzük saját fejünkre, hogy próbára tegyük az erőinket… ha nem lennének ezek a gondok, akkor más, ugyanennyire embert próbáló kihívással kellene szembenéznünk.
Vizsgák nélkül nem fejezhetjük be az iskoláinkat. Ezeken a vizsgákon időnként különös válaszok hangzanak el, és hébe-hóba előfordul, hogy az egyetlen helyes válasz felettébb szokatlan.
A dolgok nem mindig úgy zajlanak, ahogy az iskolában tanultuk, az amerikaiak nem mind jó fiúk, és a kormány nem mindig áll a szabadság és az igazság oldalán.
A sors kegyeibe fogadott pár egyike mindig azt nyújtja, ami a másikból hiányzik.
Az igazi szerelmi történetek befejezetlenek. Ha az ember tudni akarja, mi következik az „ásó-kapa-nagyharang” után, a tökéletes társ oldalán, akkor nincs más lehetőség, mint hogy saját maga megélje a dolgot.
Bármit képzel el a tudat, azt látja is; háborút, békét, betegséget és egészséget, kegyetlenséget és gyöngédséget.
Nem érezted egyszer-egyszer akár társaságban, akár egyedül, hogy úgy elszomorodsz, hogy sírni lenne kedved, mintha az egész világon nem lenne senki más, aki olyan, mint te? (…) Soha nem érezted úgy, hogy hiányzik valaki, akivel sohasem találkoztál?
Ha valakit gyorsan fel akarok térképezni magamnak, elég, ha egy pillantást vetek a könyvespolcára.
Ameddig a folytonosan előrehaladó időben hiszünk, addig minden csak idővel válik valamivé ahelyett, hogy minden időben csak úgy egyszerűen létezne. Az időn túl mind egyek vagyunk.
Ha valaki eléggé elkeseredett ahhoz, hogy önmaga elpusztítására szánja el magát, akkor ahhoz is elég kétségbeesett lehetne, hogy találékonyabban, szélsőségesebb, szokatlan módon vessen véget a problémáinak: lépjen ki a testéből éjfélkor, vagy szálljon fel egy Új-Zélandba tartó hajóra, és kezdjen mindent elölről – csináljon bármit, amit mindig is szeretett volna, de nem mert.
Amikor hallgatunk valakit, aki válaszol a kérdéseinkre, nem is az illetőre figyelünk, nem igaz? Inkább saját magunkat hallgatjuk, a másik meg beszél, beszél. De magunknak mi magunk mondjuk meg: ez meg ez igaz, az meg őrültség, amaz pedig megint igazság. Ettől olyan izgalmas másokra figyelni. A közlés öröme abban van, hogy a lehető legkevesebb tévhitet terjesszük.
Amit magasabb rendű belső énünk hinni akar, az valóság. Tudatunk aztán nem nyugszik addig, amíg szavakba nem önti.
Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során.
Csak az számít valójában tanulásnak, amit a magam módján tanulok, miközben azt teszem, amit tenni akarok.
Az igaz szerelmi történeteknek soha nincs vége.
A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.