1944. január 6. -
magyar származású kanadai orvos. A függőségek kutatásával és kezelésével foglalkozik
A teljesítmény révén elért önbecsülést feltételes önbecsülésnek vagy szerzett önbecsülésnek nevezzük. A feltételes önbecsüléssel szemben a valódi önbecsülésnek semmi köze a teljesítmény alapján kialakított önértékeléshez. Nem azt mondja ugyanis: „értékes emberi lény vagyok, mert ezt tudom tenni”, hanem ezt: „értékes emberi lény vagyok attól függetlenül, hogy meg tudom-e tenni azt vagy azt”. A feltételes önbecsülés értékel, a valódi önbecsülés elfogad.
Egy terapeuta ezt mondta nekem egyszer: „Ha választanod kell a bűntudat és a bosszúság között, mindig a bűntudatot válaszd!” Sokakkal megosztottam már azóta ezt a bölcsességet. Ha lelkiismeret-furdalást érzünk azért, mert visszautasítunk valakit, viszont bosszúságot okoz, ha beleegyezünk valamibe, inkább mindig a bűntudatot válasszuk! A harag a lélek öngyilkossága.
Nem számít, hogy más emberek nálunk szemmel láthatóan nagyobb traumával küszködnek: sosem másokhoz képest szenvedünk.
Hajlamosak vagyunk elintézni őket azzal, hogy „ez csak egy narkós”, pedig ők valójában nem egy másik világ teremtményei, hanem csak nők és férfiak, akik csapdába kerültek egy olyan szélsőséges helyzetben, amelybe mi is könnyen belecsöppenhetünk.
A trauma nem az, ami veled történik, hanem az, ami benned történik.
Azok az emberek fogékonyak a függőségek iránt, akik állandó szükségét érzik annak, hogy az elméjükben vagy a testükben külső forrásból idézzenek elő emocionális vagy fizikai komfortérzést. A szükséglet az önszabályozás hibájából ered: abból, ha valaki nem képes magában többé-kevésbé stabil belső emocionális légkört teremteni vagy fenntartani.
A felnőttek közötti viszonyokban az elfogadás csak annyit jelent, hogy tudomásul vesszük azt, hogy a másik másmilyen, nem ítéljük el, és nem mérgezzük a saját lelkünket azzal, hogy sajnálkozunk, amiért a másik másmilyen. Az elfogadás nem jelent önfeláldozást, és nem jelenti a megszegett ígéretek vagy az elviselhetetlen dühkitörések örökös elviselését.
Van egy olyan pszichológiai tényező, amely érzésem szerint erőteljesen a genetikai magyarázatok malmára hajtja a vizet. Mi, emberek nem szeretjük a felelősséget. Egyénként ódzkodunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a gyermekeink problémáiért, közösségként pedig a társadalom rengeteg hibájáért. A genetika – ez a semleges, érzelemmentes és személytelen tudomány – leveszi a vállunkról a terhet, és megszabadít a bűntudat baljós árnyaitól. Ha a genetika határozza meg a sorsunkat, akkor semmiért sem kell szemrehányást tennünk magunknak és másoknak. A genetikai magyarázatok minden vitorIából kifogják a szelet. Még csak a lehetősége sem merülhet fel annak, hogy felelősséget kellene vállalnunk, vagy bűntudatot kellene éreznünk.
Nem a múlt történései hozzák létre a jelen szenvedését, hanem az, ahogyan hagyjuk, hogy a múlt eseményei meghatározzák, hogyan lássuk és éljük meg saját magunkat a jelenben.
Amikor másokkal kritikusak vagyunk, és sokat teszünk azért, hogy megváltoztassuk, az még akkor is rólunk szól, ha szeretetből tesszük.
Lehetetlen kreatívan gondolkozni akkor, amikor az önvád és a szégyen mérgező elegyébe merülünk.
A meditáció a figyelemhiány zavar neuropszichológiai feltételeinek egyik kezelési módja.
A gyerekek hatalmas ösztönzést és hajtóerőt jelentenek a szülők életében arra, hogy saját magukat, egymást és magát az életet megértsék. Sajnos az ember sok mindent a gyerekek kárán tanul meg.
Az ember szinte az élete kezdetétől érzi a biztonság és az önállóság iránti kétféle igény közt feszülő ellentétet.
A társas kapcsolatok gazdagsága vagy hiánya tekintetében ötéves eltérést találtak az életkilátásokban. Ezt mutatta ki három különböző, idősek körében végzett vizsgálat is: minél több és jobb kapcsolata van valakinek, annál tovább él majd várhatóan.
A szégyen a legmélyebb „negatív érzelem”, aminek az elkerüléséért szinte bármit megteszünk. Sajnos a szégyentől való örökös félelmünk megakadályoz minket abban, hogy reálisan lássuk a dolgokat.
Nincs „haszontalan” ember, legyen az gyámoltalan csecsemő, magatehetetlen beteg vagy haldokló felnőtt. A lényeg nem az, hogy bebizonyítsuk, hogy egy haldokló ember is lehet hasznos, hanem az, hogy visszautasítsuk azt a hamis nézetet, miszerint az embereknek hasznosnak kell lenniük ahhoz, hogy értékeljék őket.
Az elfojtott harag az immunrendszert károsítja. A krónikus betegségekre hajlamos emberekre általában jellemző, hogy képtelenek az érzelmek földolgozására és kimutatására, illetve mások szükségleteit a sajátjaik elé helyezik. Ez a megküzdési stratégia pszichés síkon a határok elmosódásához, a saját és a nem saját megkülönböztetésének zavarához vezet. Ugyanez a zavar jelentkezik a sejtek, a szövetek és a szervek szintjén is. Az immunrendszer működésében is zavar áll be, ezért nem tudja megkülönböztetni a sajátot és a nem sajátot, vagy képtelen lesz a védekezésre.
