1900. április 11. - 1989. február 21.
magyar író, költő, újságíró
El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Egy nőt el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert ilyen a természete, mert nem tudja egy nőhöz kötni magát, vagy mert magasra tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni… Aljasság, de van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból, ez több, mint aljasság. Erre nincs bocsánat, mert embertelen.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és hiúság mocsarába.
S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, „szívét összetörték”, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.
Aki ellenállt, tudta, miért védekezik, s aki védekezett, már akarta is azt, amitől menekült.
Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor „szakítanak”? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, „szakítanak”, s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt… asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket… Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.
Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak.
Egy értelmes ember, különös tehetség nélkül, többet használhat a világnak, mint egy tehetséges ember értelem nélkül.
Az ember erősebben és pontosabban emlékezik a kezdetre, mikor közeledik a vég.
A tudás mögött az egykedvűség van. Ha megtudsz valami valóságosat az életről, nyugodt leszel és egykedvű.
Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.
Csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz is adni olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni.
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
Egy csók mindig erényes; egy szó, mely a csókról beszél, mindig szemérmetlen.
Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság.
A szerelem nem szabadság, hanem rabság, amint különben mindenféle emberi kapcsolat az. (…) A szerelmes csak addig szerelmes, amíg rabságban él, egy igézet, bűvölet eszelős rabságában. Abban a pillanatban, mikor a rabságból felszabadul, nem szerelmes többé.
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent elmondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem, ami a szívükben égett. Élni, mint a régi költők vagy gárdatisztek, akik párbajra mentek meghalni egy félreértés miatt, de kínpadon sem vallották be azt az egy nevet (sokféle kínpad van). Élni, pecséttel a szívünkön és ajkunkon, az égre nézni, mindenről beszélni, de arról az egyről hallgatni, halálig.
Szavakkal nem lehet elintézni az élet valóságos helyzeteit, azok tömörek és kemények, mint az ősrégi sziklacsoportok.
