1788. január 22. - 1824. április 19.
angol költő
Nem tudom, egyedül vagyok-e a legboldogabb, de egy biztos: sohasem lehetek úgy sokáig társaságban, akár az övében is, akit (Isten tudja jól, s talán az ördög is) imádok, hogy sóvárogni ne kezdjek lámpám és szörnyen rendetlen könyvtáram meghittsége után.
Nem vagyok platónista, s nem vagyok egyéb sem; de inkább volnék pauliciánus, manicheus, spinozista, pogány, pürrhoniánus vagy Zarathustra híve, semhogy a hetvenkét acsarkodó szekta bármelyikéhez is tartozzam, melyek egymást tépik az Úr szeretetének és egymás gyűlöletének nevében.
Mindenki hajlamos hinni abban, amire szomjasan vágyódik, lutri-jegytől az útlevélig, mely a Paradicsomba szól…
Félek, az ember többet hazudik magának, mint bárki másnak.
Ha mindig olvasni tudnék, sose érezném a társaság hiányát.
Nem tévedhetek (legfeljebb ízlésben) olyan könyvet illetőleg, amelyet kiolvasva leteszek és újra felveszek; és nem lehet teljesen rossz az a könyv, amely csak egy, egyetlenegy olvasót is talál, akinek őszintén tetszik.
Soha olyan jó véleménnyel nem voltam a jó írókról, mint azóta, hogy alkalmam van összehasonlítani őket a rosszakkal.
El tudod-e fojtani szenvedélyed hangját, kedves? Minél terhesebb és súlyosabb felhők vonulnak az égen, annál vadabbul tör ki a zivatar.
Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen.
Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök – a Gondolat.
Gyönyörű az úttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedül.
Embert meg nem vetek,
de a természethez vagyok hű.
A belém fúródott tüskék arról a fáról vannak, amelyet én ültettem.
Az emberszív ilyen: törten is él tovább.
Kardról lehull a hüvely
És a lélekről a mell,
Nem liheghet szűntelen:
A szívnek béke kell.
Bár az éjben érzelem gyúl
S túlhamar megtér a nap,
Nem csatangolunk ezentúl
Holdas ég alatt.
Szirten tűnődni ár s dagály felett,
Kószálni erdők árnyas, mély során,
Hol más világ csodái rejlenek,
S halandó láb nem is járt még talán,
Felkúszni bérc járatlan oldalán,
Hol a vadonnak vadja csörtet, és
Lenézni habzó vízesésre, lám:
Ez nem magány, – a Természet mesés
Országával való meghitt beszélgetés
Szerelemből frigy, borból lesz ecet –
E józanító bús, fanyar ital,
Eltűnvén annak mennyei zamatja,
Ez unt ízével a torkot maratja.
