A parlamentarizmus, vagyis az a nyilvános engedély, hogy öt politikai alapvélemény között lehessen választani, nagyon sok olyan embernek hízeleg, aki függetlennek és egyéninek akar látszani és szívesen harcolna a nézeteiért. Végtére is azonban közömbös, hogy a csordára egy nézetet erőszakolnak rá, vagy öt közül választhat. – Aki az öt alapvető véleménytől eltér, és kívül áll, mindig az egész csordával találja magát szemben.
A morálok és vallások a legfőbb eszközök arra, hogy az emberből azt alakítsunk, akit csak akarunk.
Az önmagunkba vetett hit a legerősebb kötelék és a legértékesebb korbácsütés – valamint a legerősebb szárny is.
Az erény bizonyos körülmények között csak az ostobaság tiszteletre méltó formája.
A csordaösztön a közepet és a közepest értékeli a legmagasabbra és tekinti a legértékesebbnek: azt a helyet, ahol a többség található; azt a módot, ahogy ő maga is él.
A papok és vallások cáfolatának módja mindig csak a következő: ki kell mutatni nekik, hogy tévedéseik már nem hasznosak – hogy többet ártanak, röviden, „erőbizonyítékuk” már nem áll meg a lábán.
Az egyház pontosan az, ami ellen Jézus prédikált és harcolni tanította tanítványait.
Eleddig minden keresztény stílusú „igazság”, minden „jóság”, minden „szentség”, minden „isteniség” a lehető legnagyobb veszélynek bizonyult – az emberiség még most is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy életellenes eszmény tönkreteszi.
A tudásnak és bölcsességnek önmagában semmiféle értéke nincs; amint a jóságnak sincs: először mindig célra van szükség, ahonnan nézve e tulajdonságok értékesnek vagy értéktelennek bizonyulna.
Be ne csapjuk magunkat! Az idő halad előre, és mi szeretnénk hinni, hogy minden, ami benne van, előrehalad, hogy a fejlődés előre-fejlődés… a legeszesebbeket is félrevezeti ez a látszat.
A meggyőződések semmit nem bizonyítanak azzal kapcsolatban, amiről meg vagyunk győződve, a vallások esetében pedig inkább gyanút ébresztenek vele szemben…
Egy vallásalapító lehet jelentéktelen – csak egy gyufaszál, semmi más!
Emberileg roppant nagy dolog bevallani, hogy „nem tudom”, hogy tudatlanságot engedhetek meg magamnak.
Ha a körülmények a kezünkre jártak volna, ugyan melyikünk nem ment volna végig bűncselekmények egész skáláján? …Ezért sohasem mondhatjuk: „ezt és ezt nem lett volna szabad megtenned”, hanem mindig csak a következőt mondhatjuk: „milyen furcsa, hogy én még nem tettem meg ezt vagy százszor!”
A legkevesebb cselekedet tipikus, és kizárólagosan jellemző arra, aki tette; és ha meggondoljuk, milyen kevés személyiség van a legtöbb emberben, akkor beláthatjuk, hogy egyetlen tett csak nagyon ritkán jellemző egy emberre.
A nagy dolgok megkövetelik, hogy az ember vagy hallgasson róluk, vagy fennkölt hangnemben szóljon róluk.
Egy dühroham, egy mozdulat, egy késszúrás: hol van itt a személyiség? – A tett sokszor pillanatnyi lemerevedést hoz magával, megfosztva minket szabadságunktól: ekképp a tettesek gyakorta szinte sokkhatás alatt állnak szemben tettük emlékével, önmagukat a tett afféle alkatrészének érezve csupán.
Szellemi dolgokban mit jelent (…) becsületesnek lenni? Azt, hogy szívünkhöz legyünk szigorúak, vessük meg a „szép érzéseket”, s minden egyes „Igen”-ből és „Nem”-ből csináljunk lelkiismereti kérdést! – A hit üdvözít: következésképpen hazudik…
Az emberiség nem fejlődik a jobb, az erősebb vagy a magasabb rendű felé úgy, ahogyan azt manapság hiszik. A „haladás” modern eszme csupán, azaz hamis eszme. A mai európai, értékét tekintve, mélyen alatta marad a reneszánsz kori európainak; a továbbhaladás mindenesetre semmiféle szükségszerű felemelkedést, növekedést, erősödést nem jelent.
