Van egy komoly oldalam, és van egy prosztó is. De tisztelettudó gyerek vagyok.
Nagyon depressziós gyerek voltam. Társaságban életvidám, de egyedül magamba fordultam. Néha még most is. Becsukom az ajtót, lefordítom a telefont, ne keressen senki.
Gyerekkorom óta szégyenlős voltam. A boltig nem mentem ki egyedül. Amikor nagyon szegények voltunk, és csöves ruhákban jártam, befeszültem, hogy ne nézzenek. Persze szartak rám, senki se nézett, én mégis bestresszeltem, mert tudtam, hogy az egyhetes gatya rajtam, hiába van kimosva minden nap. A kukákat is maszkban szedtem, nehogy felismerjenek.
Nem vagyok egy kitartó személyiség. Minden héten kitalálok valami hülyeséget, hogy mit akarok csinálni, aztán abbahagyom.
A gyerekek nagyon szemetek tudnak lenni, és fel se fogják, mennyire megbántják a másikat.
Nem mondhatnám, hogy rossz gyerekkorom volt. Csak utólag lett az. Akkor még nem éreztem a súlyát annak, hogy szegények vagyunk. Kamaszként jött rám nagyobb nyomás, amikor már tudtam, mi az a pénz. Rossz volt, hogy mindenkinek volt új cipője, ruhája, én meg ugyanabban a ruhában jártam egy hétig. Az tönkrevágott. Amikor befutottam, utólag zúdult rám minden szarság, a sok régi, elnyomott érzelem.