1965. márc. 1. -
író, újságíró, kommunikációs szakember
Van, hogy csak egy pillanatot kapsz… Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért… Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.
Látszólag csak kávéznak az emberek. De nem. Mert a kávé mellett egymás szemébe néznek, beszélgetnek, ötletek születnek, üzletek köttetnek, barátságok, szerelmek szövődnek. És a falak embertörténetek ezreit szívják magukba.
Ez a te napod. Mindenki téged ünnepel, rokon, barátok, ismerősök köszöntenek, szorongatják a kezed, puszihegyekkel borítanak be, virághalmokkal árasztanak el. És jön a holnap. Kézfogások, puszihegyek, virághalmok nélkül. Én nem csak a mai napra kívánok sok boldogságot. Hanem az összesre.
Az út nem az ajtón túl kezdődik…
Hanem éppen ott, ahol állsz. A lábad alatt. És ha nem lépsz, akkor az ajtóig sem jutsz el. Lehet, hogy kevésnek érzel egy lépést, de ha azt sem teszed meg, sosem látod meg az utat az ajtón túl. És a holnapot sem. Mert a holnap sem „majd” kezdődik, hanem most. Ma. Minden holnap a mában indul, és lehet, hogy kevésnek tűnik a mai tett, de holnap látod az eredményét. A mai „kevés” a holnap „mindene” lesz. Csak indulni kell. A mában. Az ajtó felé.
Van a nyíl… A vadász nyila. A vadászé, aki el akarja ejteni a vadat. Aki azért feszíti meg íját és lövi ki nyilát, hogy megszerezze őt. Magának. Meg akarja ölni. Elejteni. Becserkészi, céloz… és a nyíl surranva hasítja a levegőt és talál célba. És a nyíl és a vad története itt véget ér. Ez a nyíl a véget jelenti a megcélzott számára. De van egy másik nyíl. Egy másik, amely nem a véget, hanem a kezdetet jelenti. Egy nyíl, amely célba vesz, és eltalál. Eltalálja lelkedet. És megöl. De nem téged. Nem a lelkedet. Megöl valamit. Az önzést. Mert attól a pillanattól, amikor ez a nyíl eltalál, már nincs benned önzés. Meglátod a Másikat, akinek kezében ott az íj, és már nem te vagy fontos, hanem Ő. Már neki akarsz adni mindent, ami szép, ami jó, mindent, ami te vagy. Mindent, amivel szebbé teheted számára a világot. Mert ez a nyíl a kezdet nyila volt. A szeretet kezdetéé. Igen, van ilyen nyíl.
Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között… a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet.
A Napfényt is sötét, hideg napokon tudjuk igazán értékelni. A közelséget is akkor értékeled, ha már volt távol is. És a jelenléte is akkor válik igazi értékké, ha már egyszer is hiányzott. Minden jót a rossz ismeretében értékelünk. Minden a rossztól válik jóvá.
Játszd velem a legszebb társasjátékot. Játssz velem boldogságot. Mert egyedül nem tudok. Mert nélküled nem tudok. Mert nem lehet. Mert a boldogjátékhoz két ember kell. A játékszabály egyszerű. Csak adni kell. A szívünket. Egymásnak. Mindig adni, mindig kapni. Így válik egész életünk egyetlen nagy karácsonnyá. Játssz velem.
Van a csoda… A csoda, amihez elég egy pillanat. Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb.
Te is hangszer vagy, hegedű. Nem mindegy hát, hogy milyen kéz fogja le lelked húrjait. Ki az, aki a legcsodálatosabb, szívbemarkoló dallamokat tudja elővarázsolni belőle, és ki az, aki csak erőltetett, fülsértő lármát csap vele. Mert minden hangszernek megvan a maga zenésze, és minden léleknek megvan a maga zenésze.
Ha magadat adod, azokat a kincseket, amiket útravalóul kaptál, a világot gyarapítod azzal, embertársaidnak adsz ajándékot.
A legnagyobb küldetés teljesítéséhez nem kellenek embertömegek. Elég egyetlen is. Az Egyetlen. Akinek te teszed szebbé a napjait, te vigyázol rá, te örülsz, te szomorkodsz, te aggódsz vele.
Amit ma elmulasztottál, azt már sosem pótolhatod. Mert az már egy másik alkalom, egy másik történet lesz. Ami ma elmúlt, azt már holnap nem kaphatod meg. Minden lehetőséget ragadj meg, ha csak rajtad múlik. Ha fontos. Ha valóban fontos. Ne fogadd el a „majd lesz másik alkalom” hamis illúzióját. Mert nem lesz. Az már nem ez lesz. Az már egy másik. És ha két alkalmad lett volna, akkor így csak egy marad.
Nem tudod, melyik a te utad, de van segítség. Nézed a térképet, figyeled a táblákat, hogy megtaláld. Mert ezt az utat neked kell megtalálnod. Ám van, hogy nem te találod meg az utat. Hanem az út talál meg téged. Az út, ami a tiéd, amely célodhoz vezet. Nem neked kell keresgélned, nem neked kell kutatnod utána. Nem neked kell elképzelned, hogy milyen lehet. Mert az út, a te utad megtalál. Mert az út, a te utad ismer téged. És egy napon ott fog állni előtted. Lehet, hogy nem ismered fel azonnal. De van segítség. Hogy észrevedd, hogy felismerd őt. Van segítség. A szíved, a lelked. Lehet, hogy első pillantásra ez az út más, mint amit magadban elképzeltél, ám a szíved, a lelked érzi, tudja, hogy ő az. Hogy megtaláltad. Hogy ez az út vezet célodhoz. Hogy ez az út az Életed, a Célod. És akkor… akkor lépj rá.
Két kéz. Amelyek alkotnak, dolgoznak, simogatnak, segítenek. A kettő együtt. De van, hogy az egyiket megfogja valaki. Valaki. És csak egy szabad kezed marad. Hihetnéd, hogy így sokkal nehezebb minden. Egy kézzel. De tudnod kell valamit: kétszer egy kéz többre képes, mint egyszer két kéz.
Mennél, futnál, repülnél. Valahová. Mindegy, hová, csak nagyon-nagyon messze. Tőle. Kétségbeesve keresel fogódzót, próbálsz gondolkodni, hogy hová, merre… Aztán az első kétségbeesés után megérted: nincs hová menned. Hiszen Ő benned van. Bárhová mész, mindenütt Ő vár, bárhová nézel, Őt látod. És érzed. Azt is, hogy szüksége van rád. És megérted, hogy egyetlen helyre kell menned, menekülnöd. Oda, ahol vár rád.
A sötét lélek-felhők felett is ott ragyog egy Nap, a Szíved, amely képes rá, hogy a lélek viharfelhőit felszaggassa, képes arra, hogy ismét ragyogjon arra, akit szeretsz.
Van az üzenet. „Az” üzenet. Az az egy. Az egyetlen. Ebben az üzenetben nincsenek szavak, nincsenek betűk. Ebben az üzenetben nincsenek képek, nincsenek hangok. Ezt az üzenetet nem hallod, nem látod, nem olvasod. Ebben az üzenetben egyetlen dolog van csupán. Egyetlen… egyetlen… szerelmes… szívdobbanás.
Van egy másik karácsony. Egy másik karácsony, amit nem az év egy meghatározott napján ünnepelünk. Sőt. Valójában azt sem tudjuk, melyik év melyik napján lep meg. Mégis, ugyanúgy várjuk, sőt, még jobban, mint azt a bizonyosat. Mert csodára várunk. A legnagyobbra. Az Élet csodájára.
Lehet bármily kevés az időd, ha azt a Szeretet ölelésében töltötted el. Igen, az életed számlájáról fogyó időt a Szeretet pótolja.
