A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (…) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi… ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.
Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot… és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.
Van egy híd… Egy olyan híd, amelyhez nem kell kő, nem kell beton, nem kell építőmunkás. Mégis, szilárdabb, erősebb bármilyen emberkéz alkotta hídnál. Nincs állandó helye, mindig ott keletkezik, ahol szükség van rá. Ott keletkezik, ahol két ember találkozik. Két ember, aki szereti egymást, akinek szüksége van egymásra. Mert ez a híd mosolyból épül. Ott és akkor. A mosolyhíd.
Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (…) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.
„Sokat gondolok rád.” Akik szeretik egymást, gyakran mondják ezt a másiknak… De ha igazán, szíved mélyéből, testedből-lelkedből szereted, akkor ez a mondat csak gyenge leírása a valóságnak. Mert ha így szereted, akkor nem „sokat gondolsz” rá, hanem mindig. Sőt. Nem is gondolsz rá. Ez egészen más érzés. Folyamatosan jelen van az életedben. Ha dolgozol, ha kirándulsz, ha pihensz, ha zenét hallgatsz, vagy a madarak csiripelését élvezed, ha olvasol, vagy ha éppen kávédat kavargatod, mindig-mindig érzed a jelenlétét. Nem gondolsz rá, hanem érzed, hogy veled van, benned él. Minden pillanatban.
Kell a tükör… Hogy lásd magad. Mert gondolhatsz magadról bármit, hiheted magad szépnek, csúnyának, amíg nem állsz szembe a tükörrel, nem fogod tudni, mi az igazság. És hiheted magad jónak vagy rossznak, okosnak vagy butának, ezt sem tudod eldönteni, amíg nem nézel a tükörbe. A tükörbe, aki őszintén figyel rád, és elmondja, mit lát. Aki nem azt mondja, amit hallani szeretnél, hanem azt, amit lát. Amit érez. És ha hiszel neki, ha bízol benne, akkor tudod meg valójában, milyen vagy… tőle. A Másiktól. A lélektükörtől.
Van a várakozás… Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő – ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.
A boldogság bennünk, általunk születik meg. Egymás által. Egyedül, egymagadban hiába próbálsz boldog lenni. Ehhez szükséged van a másikra. Nem azért, hogy ő boldoggá tegyen. Hanem azért, hogy te boldoggá tedd. És ha ő boldog lesz, te is azzá válsz. Általa. Miatta. Tőle. És önmagadtól. Vagyis, kettőtöktől. Mert a boldogság maga az örömszerzés. És ez csak együtt lehetséges. Vele.
Este behunyod a szemed, elalszol, és az álmok világában találkozol Vele. Ám egy napon történik valami. Egy napon kilép az álmaidból, és melléd szegődik. Valósággá válik. És ekkor különös dolog történik. Már nem jelenik meg álmaidban. Nem találkozol vele éjjelente, nem beszélsz vele álmaidban. De ez nem csoda. Hiszen kilépett onnan, belépett való világodba.
Van az érzés… Ami másnak nem adható. Csak neki. Aki felébresztette. Ott ülsz az asztalnál, a kávéd lassan kihűl, de te észre sem veszed. Ő figyelmeztet, hogy hideg lesz. De nem számít, nem érdekel. Most nem. Most csak az érdekel, aki veled szemben ül. Amit mond, ahogy mosolyog, ahogy a fejét billenti. Minden apró mozdulatát figyeled, minden szavát lesed, és egyre inkább érzed: közöd van hozzá. Hozzá van közöd. Ezekben a pillanatokban fedezed fel őt, és bár még alig tudsz róla valamit, mégis, a legfontosabbat már tudod: ő az, akivel szívesen vagy együtt.
Van, hogy éppen azt bántod, akit legjobban szeretsz, akinek a legtöbbet, legszebbet, legjobbat akarod adni magadból mindig. De valamiért mégis megbántod. Szóval, tettel, türelmetlenséggel… őt, akitől jó szót, türelmet, szép érzéseket kaptál, kapsz. Akinek létezése értelmet ad neked. A te létezésednek. És mégis, őt bántod. Őt, akit végtelenül szeretsz. És ezért egy idő után már nagyon fáj. Lehet, hogy ő megbocsát, de tudod, legbelül érzed, hogy ez nem ilyen könnyű, érzed, hogy távolságot vet közétek. És ekkor csak egy dologra vágysz. Hogy megöleld, olyan erősen, olyan szorosan, hogy szinte már fájjon, hogy összeolvadj vele, a két test melege izzóvá váljon, és ez a tűz, ez az izzás megöljön, elégessen minden rosszat, minden bántást, bánatot, fájdalmat. Megtisztítson.
Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert… de nincs „mert”… nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy… Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú… a pici tollacska szárnyakat ad… neked is.
Hányszor fogadtad meg, hogy őt már nem… már nem engeded el. Mert már annyi fájdalmas emlék kísér. Vagy csak egy. De az is sok. A fájdalomból az is nagyon-nagyon sok. És megfogadod, hogy őt nem, nem engeded el. Mert tudod, hogy ő sem akar menni. Mégis megy. Mert kell. Mert muszáj mennie. Nem akarod elengedni, mégis újra megteszed. Elengeded. Őt is. Mert valami erre kényszerít. Valami. Amit úgy hívnak: Szeretet… Ezért engeded el. Mert szereted. Igen, néha engedni kell. Van ilyen…
Van a szerelem… A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.
Tudod, hogy milyen borzasztó felébredni egy szép álom után. Egy szép álomból a szomorú, szürke valóságba. A hiány valóságába. De van, amikor megfordul minden. Amikor legcsodálatosabb dolog felébredni. A valóságba. Van, amikor a valóság minden álomnál szebb. Amikor a valóság nem a hiány valósága. Amikor a valóságban ott van valaki, aki felette van a legszebb álmoknak is.
Való igaz, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. A baj azonban akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak az egyik hozná le a csillagokat a másiknak, ha csak az egyik adja szívét-lelkét. Mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van a kapcsolatban. Ami így nem is kapcsolat. Hiszen a kapcsolat éppen a kapocstól válik kapcsolattá. A kölcsönös érzéstől. A kölcsönös szerelemtől. Amiben persze lehetnek hullámzások, sőt, egészen biztosan vannak, de ezek kiegészítik egymást. Hol az egyik szeret jobban, hol a másik. Így erősítik, így egészítik ki egymást folyamatosan.