Belenéztem a tükörbe. Jó véleménnyel voltam magamról, a tükörképemről viszont nem igazán.
Van macskád? Vagy vannak macskáitok? Ők aztán alszanak, barátom. Akár napi 20 órát is tudnak aludni, és gyönyörűen néznek ki. Tudják, hogy nincs miért izgatni magunkat. Várják a következő adag kaját. Meg olykor-olykor kinyírnak egy-két kisebb valamit. Amikor kezdenek szétszakítani az erők, csak ránézek az egyik macskára, vagy többükre. 9 van belőlük. Csak nézem, ahogy alszanak, vagy félig alszanak, és megnyugszom. Az írás is a macskám. Az írás segít szembenézni a dolgokkal. Megnyugtat. Egy időre legalábbis. Aztán újra összekuszálódnak a drótjaim, és kezdhetem az egészet elölről. Nem értem azokat az írókat, akik felhagynak az írással. Utána hogy nyugszanak le?
Gusztustalan állatok vagyunk, piszkos kis szokásaink rabjai. Csak eszünk, szellentünk, vakarózunk, nevetgélünk és nemzeti ünnepeket tartunk.
az egyik legjobb dolog a macskában az,
hogy ha az ember rosszul érzi magát, nagyon rosszul,
és csak ránéz egy macskára, ahogy lazán, nyugodtan fekszik,
ahogy azt szokta,
az olyan, mintha leckét kapna abból, hogy kell túlélni az élet
viszontagságait, és
ha az ember egyszerre 5 macskát tud nézni, az
ötször olyan jó.
Az a kevés tanulás, amit megengedtem magamnak, csak még gyanakvóbbá tett. Mi volt egy orvos, egy ügyvéd, egy tudós? Csak olyan emberek, akik megengedték, hogy megfosszák őket a gondolkodás szabadságától és attól, hogy individuumként működhessenek.
Ha pokolra jutok, biztos, hogy csak írókkal fogok találkozni odalent. És ennél semmi sem lehet rosszabb.
Életemben először fordult elő, hogy a közönség megértette a verseimet. Ez ki is józanított, úgyhogy innom kellett még.
Van egy nagy probléma az írókkal. Ha egy írónak kiadták az írásait, és sokat eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és csak közepes mennyiséget adott el belőle, azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és épp hogy csak eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak sosem adták ki az írásait, és neki se volt pénze arra, hogy kiadja, akkor pedig azt gondolja magáról, hogy szenzációsan jó író. Az igazság azonban az volt, hogy nagyon kevés a valódi nagyság. Sőt majdhogynem nem is létezik.
A japán nők ösztönszerűen értik a tegnapot, a mát és a holnapot. Ezt akár bölcsességnek is hívhatjuk. És kitartóak. Az amerikai nők ezzel szemben csak a mát ismerik, s ha egyetlen nap nem úgy sikerül, ahogy szeretnék, azonnal atomjaikra esnek szét.
A nők sorsa a szenvedés; nem csoda, ha mindig azt követelték: szeressék őket.
– Hogy lakhat egy ilyen pasi, mint te, egy ilyen lepattant helyen?
– Minden nő ezt kérdezi.
– Ez egy disznóól.
– Legalább tudom, hol a helyem.
Nem szeretem a történelmet. A történelem egy iszonyú teher, ami semmit nem bizonyít, csak azt, hogy az emberek árulók, de ezt MA is látom, ha végigmegyek az utcán. A történelem unalmas és kétes, és nem tudom, mennyi igaz belőle. A történelem a győzelem és a vereség emléke, nekem pedig per pillanat már így is túl sok minden van a fejemben.
Volt egy-két jó pillanatom. Fedél van a fejem fölött. Igaz, van egy csomó rendes ember, akinek nincs. Ők sem idióták, csak pillanatnyilag nem illenek bele a rendszerbe. Ami pedig állandóan változik. Reménytelen egy helyzet, és ha az ember a saját ágyában alhat este, már úgy érezheti, győzelmet aratott a rendszer fölött. Nekem szerencsém van, igaz, volt egy-két lépés, amit azért előtte jól átgondoltam. Ettől függetlenül igen szörnyű világ ez, és én legtöbbször sajnáltam azokat, akik benne élnek.
Szívesebben hallgatok meg egy történetet egy élő amerikai csövesről, mint egy halott görög istenről.
Állástalannak lenni bűn: élettelennek lenni nem az. Persze meg kell érteni őket is – egy állás pénzt jelent, pénz nélkül élni pedig nem kényelmes. Erről eleget tudok. És nem lehet mindenki művész, festő, zenész, zeneszerző, író vagy akármi. Sokakból a tehetség, sokakból a bátorság hiányzik, a legtöbb emberből mindkettő. De még a művészek sem tudnak örökké művészek maradni, főleg nem jó művészek, akik eleget keresnek ahhoz, hogy megéljenek a saját szakmájukból. A tehetség elmúlhat, a bátorság elmúlhat, vagy valami elmúlhat. Mi marad akkor az átlagembernek, ha nem egy olyan foglalkozás, ami végül kiöli belőle az életkedvet?
Elképzelhető, hogy egy abnormális hülye vagyok, és annak is örülhetek, hogy egyáltalán élek.
Ha van titka az életnek, akkor csak annyi, hogy ne próbálkozzunk. Hagyjuk, hadd jöjjön az élet: a nők, a kutyák, a halál és az alkotás.