Az a legfontosabb, hogy élvezd az életet, hogy boldog légy – ez minden, ami számít.
Az életem nem elméletekből és szabályokból áll. Részben az ösztöneim irányítanak, részben pedig a józan eszem. Igaz, soha nem hagyott cserben a logikám sem, melyet a legkülönbözőbb forrásokból nyertem: az édesanyámtól, a balettórákról, a Vogue magazinból, az élet, az egészség és a természet törvényeiből.
Egy ház nem otthon, ha a gyerekeknek és a kutyáknak tilos bemenni a nappaliszobába.
Én abban a csodálatos, régimódi szellemben nevelkedtem, amely a másikat előbbre valónak tartja magunknál. „Mások sokkal fontosabbak, mint te, kedvesem, és ezt zúgolódás nélkül el kell fogadnod!” – hallottam gyakran.
Soha nem hittem az istenadta tehetségben. Imádtam a munkámat és megtettem mindent, ami tőlem telt.
Az egyedüllétnek gyakran érzem szükségét. Egész jól érezném magam, ha szombat estétől hétfő reggelig otthon lehetnék egyedül. Így tudok igazán feltöltődni.
A férfi, aki vonz engem, lehet magas vagy alacsony, szőke vagy barna, jóképű vagy kevésbé jóképű. A vonzó külső egymagában nem feltétlenül van hatással rám. Ha egy férfi rendelkezik azzal a meghatározhatatlan tulajdonsággal, amelyet nem tudok másként hívni, mint „melegség” vagy „vonzerő”, akkor jól fogom érezni magam mellette.
Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap! Hiszek a csodákban.
Életem legnagyobb eredményének azt tartom, hogy összhangban tudok élni önmagammal, hogy képes vagyok elfogadni magam és a mások hiányosságait. Távolról sem vagyok az az ember, aki szeretnék lenni, de beláttam, hogy nem is vagyok olyan nagyon „hibás”.
Szeretem azokat az embereket, akik megnevettetnek. Őszintén mondom, mindennél jobban szeretek nevetni. A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.
Szüleinket számtalan dologért hibáztatjuk: nem megfelelő önbecsülésünkért, szerelmi problémáinkért, vagy akár azért is, hogy szeretjük a hagymát. Mígnem egy idő után rádöbbenünk, hogy ők is emberek, és ez a tény minden siránkozásunk ellenére sem fog megváltozni. Végül is, ők megtették, amit megtehettek.
Figyelmeztettek már, hogy nem jó mindent magamba fojtani, de ha szabadjára engedem az indulataimat, utána mehetek mindenkihez bocsánatot kérni. Talán az a legegészségesebb, ha a fülemen engedem ki azt, aminek ki kell jönnie.
Olyan filmsztár vagyok, aki azzal tűnik ki, hogy a logika törvényei szerint sohasem lehetett volna belőle filmsztár. Pályafutásom egyetlen pillanatában sem volt meg bennem az ehhez szükséges tapasztalat. Igaz viszont, hogy sohasem állítottam: meg is tudom csinálni, amit rám bíztak.
A színészet nem hasonlítható össze a kerékpározással. Néhány évi szünet után nem megy az embernek csak úgy, automatikusan.
Ahogy egyre idősebb leszel, megtanulod, hogy két kezed van: az egyik, hogy magadon segíts, a másik pedig azért, hogy másokon.
A smink csak a külsődet teszi széppé, nem segít, ha belül csúnya vagy. Hacsak nem eszed meg.
Mihez érdemes legjobban ragaszkodni az életben? Egymáshoz.
Soha nem hittem az istenadta tehetségben. Imádtam a munkámat és megtettem mindent, ami tőlem telt.
Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni.