A gonoszsággal szemben nem a jóság az ellenméreg, hanem az öröm. De utólag már nem hat – csak prevencióként, mint oltóanyag.
Ancsel Éva
1927. május 23. - 1993. május 1.
állami díjas magyar filozófus, költő, esszéíró, egyetemi tanár
Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni – csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog.
A gőgös embertől ne félj. Nem féltékeny és nem irigy; össze se méri magát másokkal.
Mert fokozatai vannak a magánynak is. Az empirikus magány mint puszta egyedüllét, ha átmeneti, nem is valódi magány. Sőt, lehet fényűzés vagy „diéta” a társaslét nehéz lakomái közt. Az egyén társtalansága a hiány átélésével együtt már magány – bár az elhagyott ember még tagja lehet egy eszmei közösségnek. A szubsztanciális magányban az egyén nem más egyének közt van egyedül, hanem világuktól is el van különülve; egy kommunikálhatatlan saját világban.
A komikus figurák egyoldalúan, egyetlen hiba hálójában vergődve esendők – a valóságban az emberek sokoldalúan azok.
Az élettől fél, önmagától fél, aki unatkozik. Nem tudja, hogy nem vasútállomáson tartózkodik, hanem él.
Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni.
Aki szeret egy embert, az megeszi a főztjét akkor is, ha odakozmált.
A szomorú mizantrópok szeretetreméltók. Hiszen attól szomorúak, hogy nem tudják szeretni az embereket.
A másik emberrel általában a világon semmi más bajunk nincs, csak az, hogy ő másik. Neki is látunk többnyire, hogy ezen változtassunk. Megpróbáljuk saját képünkre formálni, ami már az istennek sem sikerült, de abból azért annyi baj nem származott, mint a mi hasonló kísérleteinkből. Ehhez a művelethez ugyanis éles faragószerszámok kellenek, kegyetlen csonkítások és protézisek. Tudom, hogy lehetetlen, de van egy parancsolat, amelynek betartását nem tartanám utolsó dolognak. Az pedig így hangzana: „Ne állítsd magadat bálványként mások elé, s ne kívánd, hogy előtted hódoljanak!”
Akit szeretünk, azt ismerjük, de nem tudjuk és nem is akarjuk tudni a titkait. A szeretet nem ismer nyomozást.
Ha sikerül tetten érni egy embert, amikor csodálkozik, ki fog derülni, hogy ilyenkor az arca egészen az övé – talán éppen azért, mert valami másban elmerül -, és többnyire szép is.
A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán, az embernek kézzel, lábbal – gyomrával és tüdejével is – emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?
Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
A dadogás az élő beszéd gondolatjelekben gazdag központozása.
Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást.
A kaleidoszkóp egyszerű és bámulatos. Elég, ha tíz különböző alakú, más-más színűre festett üvegdarabkát helyezünk el benne, mielőtt lezárnánk. A tükörrendszer elvégzi a dolgát. Aztán megrázhatjuk tízszer, tízezerszer, és soha többé nem fogjuk látni ugyanazt a mintázatot. Az ember nem egyszerű, de bámulatos. Őbenne nem tíz, nem is tízezer, és nemcsak más-más alakú és színű üvegdarabka van elhelyezve. Különben is, az ember nem lezárható, mint egy kaleidoszkóp, ezért folyton-folyvást belékerül valami új, és mégis van egy ismeretlen pillanat, amikor végérvényesen rögzülnek benne a tükrök. (…) Minden embernek megvan a maga tükörrendszere, ami csak a sajátja.
Az se más, mint civilizált kegyetlenség, ha valaki annyira – úgymond – elfoglalt, hogy soha nincs ideje senkire.
Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek – föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.