Noha a férfi menekül párja követhetetlen hangulatváltásai és piszkálódásai elől, a nő üldözi, és addig feszíti a húrt, amíg ki nem jön a sodrából. S amikor a férfi már komolyan venné a veszekedést, a nő hirtelen visszavonulót fúj: abban a pillanatban, ahogy a pasas felcsattan, abban a pillanatban, ahogy elveszti a fejét, a nő elégedetten hátradől. Mosolyog, és az egy perce még halálosan komoly problémáját, megbántottságát elfújta a szél. Kedvesen cirógatja a férfit, aki továbbra is csak dühöng magában: a férfi még órák múlva is feszült, míg a nő két másodperc alatt elfelejtette az egészet.
A nő mindig tudja, hol a határ, épp csak szereti feszegetni, épp csak szereti mindig kijjebb és kijjebb tolni. Mert csak így érzi az erejét, és csak így kapja meg azt az intenzív érzelmi energiát, amelyre szüksége van.
Noha már nem tudod a másikat szeretni, a másiktól jól megszokott figyelemenergiára szükséged van. S mivel ezt már szép szóval nem tudod elérni, marad a csúnya. Az örök hűség esküjének árnyékában mindent megteszel, hogy a fájdalom, a düh és a szenvedés által energiát nyerj tőle. Iszonyatos ravaszsággal kínzod a másikat, s csak azért, hogy az egód kielégüljön, hogy megkapja a maga kis figyelemmorzsáit. Ha nincs szerelem, legalább legyen gyűlölet.
Amikor két ember szakít, általában mindent megtesznek azért, hogy a másiknak fájdalmat okozzanak. Nem testileg, inkább lelkileg. S a szív gyötrésében hihetetlen találékonyságról tesznek tanúbizonyságot.
Ha nem a világnak játszol, ha megéled magad, akkor a világ felfigyel rád. Mert az ember mindig felfigyel arra, ami igaz: a médiának és a reklámoknak köszönhetően manapság már annyi a talmi, hogy mindig feltűnik a valódi.
Miért kellene tetszened egy férfinak? Miért kell a saját énképedet, a saját önérzetedet mások ízlésétől függővé tenni? Mi a fenét törődsz a többi ember véleményével?!
Ha egy férfi vonzónak talál, vonzódni fog hozzád, és kész: a szerelem és a nemi vágy megmagyarázhatatlan, nincs köze semmilyen külsőséghez. Ha viszont nem látja meg benned a nőt, lehetsz bármennyire dekoratív, nem fogsz tetszeni neki.
Ha kíváncsi vagy, mi is a szerelem, ha kíváncsi vagy, mit is jelent valójában nőnek és férfinak lenni, ha tudni akarod, miért vagy épp miért nem működnek a házasságok, meg kell értened a személyiséged és az általad boldogságnak nevezett érzés kialakulását. Az már csak hab a tortán, hogy ha tisztába kerülsz az egód „boldogságteremtő” mechanizmusával, el fog oszlani a lelkedben és a magánéletedben forrongó zűrzavar.
A boldogság létezik. Nem tehetsz érte semmit, és nem is kell tenned érte semmit, az akaratoddal csak elfojtod a belőled feltörekvő örömöt. Amikor nyomorultul érezted magad, a boldogtalanságod vélt okát próbáltad megszüntetni. Ám ez sosem vezetett eredményre, szándékod sosem érte el célját. Mindig az idő gyógyította be sebeid; hiába próbáltad eltüntetni a lelkedben tomboló szenvedést, hiába akartál megszabadulni a gyötrelemtől, a kín egyre erősebben ragaszkodott hozzád.
Vagyok, ami vagyok, maga a zárt és végtelen, a tele és az üres, a kezdet és a vég – a Teljesség.
Az elől a nő elől, amelyik szeret téged, semmit sem tudsz eltitkolni. Hidd el nekem, az asszonykád mindent tud. Mindent. S ennek ellenére eszében sincs kikaparnia a szemed. Mert valóban szeret téged, valóban törődik veled. Pontosan tudja, mi mindenen mész keresztül, és nem akarja megnehezíteni a helyzeted. S tudod mit? Ha nem mellette döntenél, elfogadná. Ha elmennél, szomorú lenne, de nem hibáztatna senkit és semmit; egy kis idő elteltével újra tudna örülni az életnek, és kivirágozna megint. S erre azért lenne képes, mert szeret téged; azért tudna elengedni, mert fontos vagy neki. Mert a szívében vagy.
Nézd meg magadat ajándékozás közben. Hogy is mondtad? Érdek és elvárás nélkül adsz, nem vársz viszonzásul ajándékot, mert neked a másik öröme az öröm… igen, te valóban nem ajándékot vársz viszonzásul, hanem a másik ember örömét. S ez talán még rosszabb, mint ha egy vázát vagy nyakkendőt kérnél cserébe, mert azt az embert, akinek meglepetést szeretnél szerezni, belekergeted a hazugságba. Hiszen mi is történik? Odaadod a csomagot, és lesed, hogy mennyire örül az ajándékodnak. Még mondani is szoktad: „nyisd már ki, hadd lássam az arcodat!” A szerencsétlennek azonnal görcsbe rándul a gyomra, és miközben a csomagot bontogatja, lehajtott arcán már a mosolyt gyakorolja, mert tudja, hogy meg kell felelnie az üzletnek: ajándékot adtál, amiért neki cserében örülnie kell. (…) Az örömszerzés csodáját tönkreteszed az öröm elvárásával.
Az a biztos jele a tévedésnek, ha melldöngetve hangoztatod az „igazságot”.
Nincs ember, akit ne befolyásolna a körülötte élők véleménye, nincs, aki ne a társadalom által ráaggatott szerepet játszana. Ez még akkor is így van, ha már valódi egyéniségnek hiszed magadat, sőt, talán akkor vagy leginkább a beléd nevelt elvek rabja.
A szenvedés az ego pestise. Ha egyszer felüti a fejét, tested-lelked minden porcikáját elemészti. Pedig mi köze a szerelmi bánatnak az evéshez, az iváshoz vagy az alváshoz? Semmi – de a szenvedés mégis elvette tőled. Mi köze a kapcsolataid adta örömökhöz, a barátaiddal és a feleségeddel töltött percek boldogságához? Semmi – de a szenvedés ezeket is elvette tőled. S nem azért, mert erősebb nálad. Nem. A boldogtalanság azért tudott maga alá gyűrni, mert a boldogságra való törekvéseddel csak megnövelted erejét.
A valódi szerelem elszakíthatatlan. A valódi szeretet elvághatatlan. Ha kicsit hátrébb húzódsz, ha visszaveszel hangodból és jelenlétedből, az érzelmi kötések nyúlni kezdenek. A feleslegesek leszakadnak, a lényegesek kitartanak – a távolság minden érdekkapcsolat alól felszabadít. Sose akard ésszel kitalálni, hogy melyik érzelem valódi, s melyik nem.
Csak addig jársz egy utat, amíg nem látod az elejét és a végét – csak azt láthatod át, amiben nem vagy benne. Úgyhogy amíg élsz, a sorsodat nem ismerheted meg teljesen.
Minden pillanatodat a véletlenek határozzák meg, de a kisebb-nagyobb zökkenők ellenére, a cselekedeteidet te irányítod. S noha a feléd tartó eseményekről nem dönthetsz – a vihar magával sodor, ha akarod, ha nem -, az átélt élményeidről igen.
Sok ember vágyik arra, hogy meglássa önmaga valódi arcát, de még több nem mer belenézni a tiszta tükörbe. Vagy ha mégis, félelmében inkább homokba dugja a fejét, haragjában eltorzítja és megmagyarázza a látottakat, vagy dühében összetöri a tükröt.
Nem számít, mit gondol rólad a világ: állj be a fénybe, és élvezd a ragyogást.