A normális keresztények mindig megzavarnak. Sokkal inkább, mint a néhány dogmát bemagoló, és keresztkérdéseknél átszellemült jézusozásra váltó nyáj, vagy az Isten nevében ökölrázó, zászlóégető pszichopaták. Ezek ugyanis szemmel láthatóan vitaképtelenek. Nem hoznak zavarba.
A Xenu-mese megmosolyogtató blődség, na de Mózes vagy Mária sztorija se komolyabb, ha szó szerint kell venni.
Az általános természetes valláshoz voltaképp nem kell hit, hiszen mindenkiben önként tolakszik fel a meggyőződés, hogy a természet mögött s mintegy abban megnyilvánulva, egy mindent létrehozó, rendező és irányító valaki rejtőzik.
Sokan már tisztában vannak a spiritualitás és a vallás közti különbséggel. Ők tudják, hogy egy hitrendszer – az abszolút igazságnak tekintett gondolatcsokor – még nem tesz minket spirituálissá, bármilyen legyen is azoknak a hiteknek a jellege. Sőt, történetesen minél nagyobb mértékben teszed gondolataidat (hiteidet) identitásod részévé, annál jobban elszakadsz a benned rejlő lelki dimenziótól. Sok „vallásos” ember ragad le ezen a szinten.
Fontos tudnod, hogy a világ legnagyobb erejével kerülsz kapcsolatba, ha imádkozol.
A műtőasztalon fekve olyan olyasmit éltem át, amit a vallásos emberek istenközeli élménynek hívnak.
Az embereknek személyes lett a viszonyuk II. János Pál pápával. Az első modern, igazi keresztény sztár lett, s így is viszonyulnak hozzá, miközben ennek a sztárságnak lelki oldala van.
Tisztelet Istennek, tisztelet a felebarátodnak, tisztelet önmagadnak mint Isten szolgájának: ez az alapja a vallás minden formájának.
Sohasem tudtam megérteni, miért, de némelyek beveszik azt a fantasztikus képtelenséget, hogy istene személy szerint mindenkinek van, de húzódoznak a személyes ördög elfogadásától.
Hiszek Istenben, de nem mondanám, hogy túlságosan vallásos lennék.
Két egyformán pusztító előítélettől kell tartózkodni: a teológusok által tanított ama babonától, mely szerint az istenség lényegét szavakkal ki lehet fejezni, és a tudomány előfeltevésétől, mely szerint az isteni erő tudományos kísérletekkel megmagyarázható.
Vallásos, hívő ember vagyok, hiszek a szeretet erejében, a megbocsátás erejében.
Nem vagyok gyakorló hívő, mégis néha bemegyek egy templomba, és üldögélek a csöndben. Érezni azt, ha egy templom jó helyen van, ha szakrális helyre épült. Bár egyre kevesebb nyitott templomot találok a városban. Ez riasztó.
Megtanultam, hogy amint az ember elkezdi a vallás vagy a kultúra nyelvét beszélni, amint elkezd a hagyományból idézni, azonnal megosztja közönségét. A tudomány azonban egyesít mindenkit, és demisztifikálja a misztikát.
A vallások különböző utak, amelyek ugyanoda vezetnek. Mit számít, hogy külön úton járunk, ha a célunk közös?
Aki szemtől szemben kívánja látni az Igazság egyetemes és mindent átható Szellemét, annak meg kell tanulnia, hogy a leghitványabb teremtményt is ugyanúgy szeresse, mint önmagát. Aki erre törekszik, annak az élet egyetlen területéről sem szabad kivonulnia. Így sodorhatott engem is az Igazság rajongó szeretete a politika mezejére, és habozás nélkül, noha a legmélyebb alázattal állíthatom, hogy aki szerint a vallásnak semmi köze a politikához, az nem tudja, mi a vallás.
A vallások leghatalmasabb fegyvere a két, rákszerűen burjánzó érzelem: a félelem és a bűntudat. Ezeket használták, használják az emberi tudatosság elnyomására, önbecsülésünk lerombolására.