Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk.
Nehéz olyan városban élni, aminek minden szeglete eszébe juttatja élete szerelmét. Minden étterem, minden metrómegálló felér egy gyomrossal.
Sorozat idézetek, Szerelem idézetek, Szomorú szerelem idézetek
Vonatok, melyek hozzá visztek,
Vonatok, melyek tőle hoztok,
Óh, vonatok, járjatok rosszul,
Ha éjszakában száguldoztok.
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
A szerelem sebezhetővé tesz. Érzékeny dolog. Törékeny. És én elveszek ezekben. Ha szerelmes vagyok valakibe, hajlamos vagyok eltünedezni. Sokkal egyszerűbb néhány hónapig imádattal nézni egymásra, gyűjteni a szép emlékeket, és belsős poénokkal viccelődni, majd elmenekülni abban a másodpercben, amikor a dolgok kezdenek komolyra fordulni, majd megismételni az egész körforgást egy új személlyel.
Előfordulhat, hogy az ember egy fedél alatt él valakivel, egy ágyban alszik vele, ám mégis szenved a hiányától.
A szerelem olyan, mintha tüzet innál, és abban bíznál, hogy nem éget meg, bár körülötted mindenki mást megperzsel.
A szerelem olyan, mint egy mély, fűrészfogakkal vágott, sóval telt seb. De néha megéri.
„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
Szólt a Holló. „Soha már!”
A szüntelen halálvágy és a kapaszkodás az életbe – csak ez a szerelem.
Sokféle volt és kísértő az Éden.
Zengett-zúgott szép fáival köröttem
az érthetetlen isten tenyerében.
Hogy szerettem, nagy ég, ó, hogy szerettem!
Telhetetlenül, kétségbeesetten,
mennyi gyönyörrel, kínnal, könnyel
szerelmünk hosszú lángjában mi ketten!
Úgy látszik, bűnbe estem.
Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmetesek a viharok
s én romló törzsű fa vagyok.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!…
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
Mit tagadjam? – siratom és szeretem
Mit tagadjam? – talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.
Szerettem. Milyen szerelem volt. Sem illata, sem fénye nem volt. Kínzó, hideg érzés, névtelen epedés, napsugár-szatírok kegyetlen játéka.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!…
Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
A biztonság keresése nagyon hamar átalakul őszinte szerelemmé, minden könnyebb lesz és édesebb, az érzéseinket pedig belegyömöszölhetjük egy dobozba, és eldughatjuk egy szekrény mélyére valahol a fejünkben, ahol örökre rejtve maradhatnak.
Amikor a boldogság fájdalommá válik – Idézetek a szomorú szerelemről
A szerelem néha nemcsak örömöt, hanem mély szomorúságot is hoz. Egy elvesztett szerelem, egy eltávolodott kedves vagy egy beteljesületlen kapcsolat mind-mind mély érzelmeket ébreszthet.
A szomorú szerelemről szóló idézetgyűjteményben azok a gondolatok szerepelnek, amelyek segítenek megérteni és elfogadni a fájdalmat.
😢 Ha úgy érzed, a szíved nehéz, és a szerelem inkább fáj, mint boldoggá tesz, ezek az idézetek hozzád szólnak.