Olyan vagyok, mint egy zenész. Elolvasom a kottát és igyekszem a legjobb tudásom szerint eljátszani. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy tetszik a dallam, de nem az a munkám, hogy ezzel foglalkozzak.
Amikor a Star Wars befutott, és az lett belőle, ami, nagyon élveztem, de soha nem hittem, még a Jedi után sem, hogy ez nem fog egyszer lecsengeni. És majd akkor jön valami más. Hát, nem csengett le. De nem bánom, a mai napig jó érzéssel játszom a karaktert, és élvezem a felhajtást, most is itt ülök egy asztalnál magukkal, röhögünk és fénykardokról beszélgetünk. Kell ennél több?
A sors fura madár. Volt egy 1974-es tévésorozat, amit nagyon szerettem csinálni, de bebukott – ha nem így történik, soha nem olvasok fel Luke szerepére és így tovább. Apróságok sorozata dönti el az ember életét.
Ha megkérdezik tőlem, hogy ki a színészi példaképem, azt szoktam válaszolni, hogy bármelyik kollegám az, aki olyat tesz, hogy az ember csak azt tudja mondani, ez igen!
Igazán akkor lettem színész, mikor megszűnt mindenféle irigység mások sikerei iránt és ez már több mint harminc éve így van.
Általában Hókuszpókkal, a Patással vagy a Három nővér című Csehov-paródiával azonosítanak elsőként. Ilyenkor mindig szelíden hozzáteszem, hogy voltak azért Shakespeare-ek, Dosztojevszkijek, Gogolok.
Mindig is el szerettem volna játszani Lear királyt, de sem az alkatom, sem az egész lényem nem alkalmas rá. Van egy képzet bennem Lear szerepét illetően, aminek egyszerűen sem kívül, sem belül nem felelek meg, így ez örökké csak egy álom marad. De hány ilyen vágy van egy ember életében.
Szokták kérdezni tőlem, hogy nem sajnálom-e, hogy nem más országban születtem, és nem ott lettem színész. Erre mindig azt felelem, hogy ha nem Magyarországon élek, sohasem lehetett volna ilyen gyönyörű, gazdag pályám. Isten engem a tenyerén hordozott.
A remek mestereknek és színésztársaknak köszönhetően folyamatosan fejlődhettem. Ma erre nincs mindig idő, azonnal teljesíteni kell, hogy az ember szerepeket kapjon. Nekem volt időm és lehetőségem megtanulni a szakmát.
Mindig el kellett hitetni velem, hogy érdemes újra és újra színpadra állnom.
A Pumping Ironban a történelem egyik legnagyobb filmsztárját kellett játszanom – magamat.
Attól féltem, hogy ha négy évig azt csinálom, amit mások mondanak, a végén úgy jövök ki a színiakadémiáról, mint egy Toyota a futószalagról – beszabályozva, akár egy robot.
Mielőtt Richard Harris meghalt, egy nyilatkozatában elárulta a világnak, melyik színészeket tartja tehetségtelennek, és bizony az én nevem is ott volt azon a rövid listán, valahol Kenneth Branagh neve mellett. Legalább jó társaságba keveredtem.
Nem a szépségem miatt akartam színész lenni. Nem szerettem volna magamat látni olyan pályán, ahol a közönség a fizikumom miatt néz meg és az évek múlásával a plasztikai sebészethez, meg ilyen dolgokhoz kellett volna folyamodnom. Szeretem a ráncaimat. Tetszik, hogy az évek tapasztalatai nyomot hagynak arcomon.
Nem játszani kell a szerepeket, hanem megélni, különben hazugság az egész.
A színészek java általában kicsit ferde szemmel néz azokra a kollégákra, akik vígjátékokban aratnak sikereket, mert ezt a szakma alantasabb részének tekintik, holott a játékkal való nevettetés a legnehezebb a földön.
A hibátlan szövegmondás, a felkészültség, a mesterségbeli tudás mind-mind szükséges kellék, de nem sokat ér, ha a színész nem válik eggyé a szerepével.
Nem szeretem azt a fajta rendezést, ahol a rendező elmondja, hogy mit akar a színészétől. A színészt nem utasítani, hanem terelni kell a kívánt teljesítmény felé, és itt komoly emberismeretre, fantáziára, pszichológiai érzékre van szükség.
A poénok csak akkor ülnek, ha a színészek hitelesen játszanak, és nem akarnak se többet, se kevesebbet nyújtani a leírtaknál.
Ahhoz, hogy valakit eljátsszak, meg kell értenem a motivációit, azt, ami mozgatja, és onnantól nem feltétlenül kell azonosulnom vele ahhoz, hogy megjelenítsem.
