Amit a legszerencsésebb dolognak tartok az életemben, az az, hogy azt a dolgot csinálhatom, amit a legjobban szeretek: színészkedek, és egy nagyszerű közönséget szórakoztatok világszerte.
Színészkedés nélkül tudnék élni, de zene nélkül soha.
A színészet a legvadabbul túlfizetett munka, amit csak el lehet képzelni.
Nem számít, hogy tudsz-e színészkedni vagy sem. Az fog munkához juttatni, ha bemész abba a szobába és eléred, hogy azok a kizsákmányolók téged akarjanak.
A profi sport és a színészkedés két különálló dolog. Én ezt a saját bőrömön keresztül tapasztalhattam meg. Ők az igazi bajnokok.
Ha megvan az eszed ahhoz, hogy valami kreatív dologba kezdj, akkor ne válaszd a színészetet!
Sokszor az a helyzet, hogy egy filmen jól mutató páros piszkosul utálja egymást a valóságban. Sőt, akár az is lehet, hogy a valóságban csípik egymást, de a vásznon nem mutatnak jól együtt. Furcsa módon a valóságbeli utálat a nagy vásznon kifejezetten könnyen festhet úgy, mint a szerelem.
Mindig is arra törekedtem, hogy a legszórakoztatóbb dolgot vállaljam el, ami elém kerül. És ahogy öregebb és rondább lettem, sokat nőtt a változatossága a szerepeknek, amikkel megtalálnak.
Minden fiatal színészt köteleznék, hogy egy-két évre igazgató legyen, mert akkor megtudná, milyen felülmúlhatatlan gyönyörűség színésznek lenni.
Nem tudom, hogy van-e egyáltalán visszavonulás a színészetben. A színházban ugyanis van gyerekszerep, fiatal szerep, középkorú és öreg szerep. Végtelen a lehetőség.
Hogy a közönség mikor nevet vagy mikor sír, az nem rám tartozik. Mindig a szerepet kell eljátszani, a többi a nézők dolga.
Amikor a néző nevet, ugyanúgy képes unatkozni, mint amikor komolyan néz maga elé. Hogyha – hazai színésznyelven szólva – ötpercenként letolom a nadrágomat, ezen minden alkalommal nevetni fognak, de aztán sokáig nem jönnek el ismét a színházba, végül pedig elmaradnak. Az olcsó siker jellemzője, hogy a nézők sokat nevetnek, amikor ott vannak az előadáson, aztán egyre kevesebben jönnek vissza.
A színház a világ csodája, mert a színész kapcsolatban van a közönséggel. A film másként egy csoda, ott a néző közé „beáll” a kamera és az operatőr szeme.
Nagyszerű színészek voltak a partnereim, és a kor legelismertebb rendezőivel dolgozhattam.
Színésznőnek születtem. (…) Mindig azt adtam a színpadon, ami az akkori lényem volt.
Egy nap elhatároztam, hogy ugyanúgy fogok játszani a meghallgatásokon, mint ahogy baseballoztam. Nem úgy megyek be és olvasom fel a szövegemet, hogy közben imádkozom, hogy megkapjam a szerepet, hanem úgy, hogy örüljenek, amiért szerződtethetnek. Úgy okoskodtam, hogy nyilván nem azt akarják, hogy béna legyek, hanem azt, hogy én legyek az a fickó, aki kell nekik. Ezért aztán úgy adtam elő magam, mintha én lennék a legjobb színész a világon. És akkor elkezdtem szerepeket kapni.
Egy meghallgatáson soha nem a legjobb színész nyer. Soha. Különösen a tévében nem. Az kapja meg a munkát, aki képes rá, hogy mindennap megbízhatóan teljesítsen.
Ha sikerül a szerep velejéig hatolnod, és a pillanatban létezned, valami egészen varázslatos dolog jön létre.