Nem tudom, hogy van-e egyáltalán visszavonulás a színészetben. A színházban ugyanis van gyerekszerep, fiatal szerep, középkorú és öreg szerep. Végtelen a lehetőség.
Színészet idézetek
Hogy a közönség mikor nevet vagy mikor sír, az nem rám tartozik. Mindig a szerepet kell eljátszani, a többi a nézők dolga.
Amikor a néző nevet, ugyanúgy képes unatkozni, mint amikor komolyan néz maga elé. Hogyha – hazai színésznyelven szólva – ötpercenként letolom a nadrágomat, ezen minden alkalommal nevetni fognak, de aztán sokáig nem jönnek el ismét a színházba, végül pedig elmaradnak. Az olcsó siker jellemzője, hogy a nézők sokat nevetnek, amikor ott vannak az előadáson, aztán egyre kevesebben jönnek vissza.
Mindig szereplek, hacsak nem alszom.
A színház a világ csodája, mert a színész kapcsolatban van a közönséggel. A film másként egy csoda, ott a néző közé „beáll” a kamera és az operatőr szeme.
Nagyszerű színészek voltak a partnereim, és a kor legelismertebb rendezőivel dolgozhattam.
Színésznőnek születtem. (…) Mindig azt adtam a színpadon, ami az akkori lényem volt.
Egy nap elhatároztam, hogy ugyanúgy fogok játszani a meghallgatásokon, mint ahogy baseballoztam. Nem úgy megyek be és olvasom fel a szövegemet, hogy közben imádkozom, hogy megkapjam a szerepet, hanem úgy, hogy örüljenek, amiért szerződtethetnek. Úgy okoskodtam, hogy nyilván nem azt akarják, hogy béna legyek, hanem azt, hogy én legyek az a fickó, aki kell nekik. Ezért aztán úgy adtam elő magam, mintha én lennék a legjobb színész a világon. És akkor elkezdtem szerepeket kapni.
Egy meghallgatáson soha nem a legjobb színész nyer. Soha. Különösen a tévében nem. Az kapja meg a munkát, aki képes rá, hogy mindennap megbízhatóan teljesítsen.
Ha sikerül a szerep velejéig hatolnod, és a pillanatban létezned, valami egészen varázslatos dolog jön létre.
Minél több nagy színésszel dolgozom, annál jobban inspirálnak engem, és ez végül mindig a film előnyére válik. Nem érdemes aggódni, mert ha az ember belemegy egy versengésbe, és próbálja túljátszani a másikat, akkor nevetségessé válik. Én erre nem vágyom, ezért inkább laza maradok.
Igyekszem olyan karaktereket választani, akik valamilyen rokonságban állnak velem, azaz hasonló típusú kihívások előtt állnak az életben, mert így őszintén tudom megjeleníteni őket.
A színész kötelessége az élet átfogó jelentőségének megragadása, a problémák értelmezése, az odaadás megragadása.
Rendezőként egyáltalán nem bírom, ha egy színész – vagy egyáltalán bárki a stábból – folyton kijön a sodrából, és hátráltatja a munkát. Nyilvánvalóan mindenkinek megvannak a maga őrültségei, amik segíthetnek neki, hogy előhozza magából a megfelelő játékot. De amikor forgatunk, ez nem mehet a produkció rovására, muszáj haladni. Biflázd be a szöveged, jelenj meg időben, érdemeld ki a gázsidat! A személyes problémáit felejtse mindenki otthon, ne hozza magával a forgatási helyszínre. Ahogy az egóját se! Mert ezek nélkül is épp elég nehéz filmet készíteni. Legfőképp azért, mert mindenki belepofázik. Aki pénzt ad hozzá, feljogosítva érzi magát, hogy belefolyjon a döntéshozatalba. Ezeken a huzavonákon túlmenően extra feszkóra semmi szükség! A filmen kell drámázni, nem az életben! Régóta ez a filozófiám.
A vígjátékokban sok olyan színészi fogást ki lehet próbálni, amit egy komoly filmnél képtelenség, legalábbis én képtelen vagyok rá. Ezek a komikus szerepek ugyanis mind eltúlzott figurák, és jól elszórakozom a kísérletezéssel. Még a komplikáltabb nagyjelenetek, amikben csetlő-botló helyzetkomikum van vagy bő lére eresztett tirádázás, az is megkönnyebbülést jelent a drámai szerepekhez képest. Csak éppen a humorérzékednek egyeznie kell a rendezőével, különben nem működik az egész.
A szerepeim között vannak olyan figurák, akik hasonlítanak rám, vagy hasonló dolgok történtek velük, mint velem, s ezért könnyen át tudom érezni, mi megy végbe bennük. Ez nem egyenlő azzal, hogy a nézők engem látnának a vásznon. Az életben sok érzésemről tudom, hogy később jól jönnek majd egy-egy szerephez. Ilyen értelemben valamelyest személyre szabom a szerepeimet.
A filmek feladata az, hogy tudatosítsanak dolgokat, és kíváncsivá tegyék az embereket. Vagy azért, mert nagyon informatív a film, vagy mert saját élethelyzeteiket látják viszont benne, esetleg olyan szitukat, amiknek tanúi voltak. És akkor a néző a moziból kijőve azt fogja mondani a játékom láttán: „Te, én ismertem egy ilyen krapekot!”
Színpadon vagy a kamera előtt gyakran megesik, hogy beléd hasít hirtelen valami briliáns ötlet vagy sugallat, amit azon nyomban ki kell élni, meg kell szólaltatni, mert ha utólag próbálnád reprodukálni, akkor már nem lesz az igazi. A pillanat varázsa addigra elszállt.
Egy interjú után mást sem csinálok, mint azt magyarázgatom, hogy mire is gondoltam pontosan. Az első filmjeim után adtam néhány interjút… aztán eszembe jutott: mégis miért olyan fontos az, hová jártam iskolába és mik a hobbijaim? Ennek mi köze a színészethez? Semmi.
A vígjáték készítéséhez nekem semmi más nem kell, csak egy park, egy rendőr és egy csinos lány.
